Hogy győzhetném meg a párom?

Hátha volt nektek hasonló.

Akik szerint a kutya nem benti állat hanem kint a helye, akkor légyszi lépj tovább, mert ez arról fog szólni.🫣

Én úgy nőttem fel (28 éves vagyok), hogy volt kutyánk, nem is egy. Kutya volt a lakásban, vele aludtam, számomra az megnyugvást jelent, ha ott van körülöttem, persze át kell esni a kezdeti nehézségeken, szobatisztává nevelés, stb.

Mielőtt összeköltöztünk a párommal (már 3,5 éve kb), előtte is már nagyon sokat együtt aludtunk, hol anyósnál, hol nálunk, közben építkeztünk, és mikor kész lett a ház, beköltöztünk. (Amikor elkezdte az építkezést, még nem voltunk együtt, de aztán együtt folytattuk).

Mikor még anyáéknál laktam, volt(van) egy kis törpe pincserem, benti, velünk aludt, szobatisztának neveltük. Úgy volt, hogy jön velünk amikor kész a ház, viszont amikor elhoztuk, teljesen kedvetlen volt, látszott rajta hogy hiányzik neki a másik kutya aki anyáéknál van, és gondoltuk legjobbnak, hogy visszavisszük, mégis ott szokta meg, ott érzi magát jól. Lett utána egy másik kutyánk kb másfél évvel később, akit ide hoztunk már az új házba, viszont ő kinti volt már azelőtt mielőtt elhoztuk, és bent nem tudta megszokni, folyamatosan ki akart menni, így úgy láttuk jónak, ha kinti lesz.(tavasszal hoztuk el). Sokkal jobban érzi magát kint, a másikkal együtt.

Viszont egy ideje úgy érzem, szükségem lenne egy benti társra, a kislányom is imádná. Mivel már itthon dolgozom, a lányom bölcsiben van napközben, és még nincs fullosan tele a naptáram, nagyon hamar meg lehetne az újnak tanítani, hogy szobatiszta legyen. Rengeteg időm lenne vele foglalkozni, nevelni.

Viszont itt jön az, hogy a párom hallani sem akar róla. Ő azt mondta, hogy egyszerűen nem érezné jól magát, ha lenne bent egy állat. (Van már bent egy papagájunk). Mégis az előzőbe beleegyezett pedig eredetileg benti tartásra hoztuk el, de most azt mondta, hogy kb. szó sem lehet róla.

Az az igazság, hogy én vagyok itthon általában 99%ban, én takarítok, én főzök, én mosok, én csinálok kb mindent itt bent, mondtam neki is, hogy neki ezzel a kutyával egyáltalán semmi dolga nem lenne, nem neki kellene utána takarítani, fürdetni, vagy bármit is, egyszerűen annyi dolga lenne, hogy pár órára el kéne viselnie amikor hazaér a munkából. De nem, hiába próbáltam bárhogy is rábeszélni, nem sikerül. Nagyon szar érzés, nem tudom mit próbálhatnék még meg.

Egyébként a kutya amit szeretnék, egy máltai selyemszőrű, aki ráadásul kb. nem is vedlik, okos, könnyen tanítható, kicsi, kedves kutya.

Azt nem akarom megcsinálni, hogy fogom magam, elmegyek és elhozom, mert egyszerűen nem lenne hozzá pofám, ha tudom hogy neki feszengés lenne az egész.

Igazság szerint nekem is elég sok kellemetlenségben van/volt részem, ahogy összeköltöztünk, amin nem tudok változtatni, de lenyeltem, eltűrtem/eltűröm, pl. anyós részéről is sok volt (egy udvarban lakunk kb 10 méterre egymástól).

Tudom, ez legyen a legnagyobb bajom az életben, de gondoltam kiírom, hátha van valami ötletetek, hogyan tudnám mégis rávenni. Abban egyébként biztos vagyok, hogy idővel megszokná, megszeretné, hiszen mikor még anyáéknál aludtunk, ő hívta magához a kutyát a takaró alá... 🙂

Van valami ötletetek? Tudnátok tanácsot adni?

Elnézést, ha hosszúra sikerült.