Ettől én nagyon rossz gazdi és ember vagyok? (hosszú előzmény)

Valamivel több, mint 2 évvel ezelőtt, macskánk halála után 2 héttel, apámmal örökbe fogadtuk életünk első kutyáját. Nos, a kutyát én az elején utáltam, keserítette az életemet. Jártam vele trénerhez, és aki minden feladatot jól megcsinált vele, hallgatott rá. Apámnak mennie sem kellett, elég volt rászólnia. Míg én, aki napi 3x vittem sétálni, aki trénerhez vitte, nálam semmi nem vált be. 2 ágynemű garnitúrámat tette tönkre, alólam húzta ki a párnámat, 2 és fél papucsomat szétrágta, állandóan ugrált rám, és az egyik pulcsimat (csak azt, csak amikor rajtam volt) szaggatta le rólam, ami a végére úgy nézett ki, mint egy sajt, annyi lyuk volt rajta. Nem fogadott szót. Közben árnyékként követett és legelejétől kezdve (mind a mai napig) védelmezőként tekint magára, úgy figyel mindenkit, és simán beáll apám és közém is, háttam nekem.

Ezért, amikor lehetőségünk adódott, hogy egy állatvédőtől hozzánk kerüljön egy lelkileg összetört fekete kutya, éltünk vele (persze egy találkozás után). Ő volt az élő letargia.

Mostanra az első kutyával alvó cimbik vagyunk, mindig a lábamnál alszik, mind máig imád engem és védelmezően figyel. A második kutya pedig nagyrészt elhagyta a lelki nyomorait. Megjegyzem, a második kutya idejövetele után az ugrálás nagy része és a szaggatás megszűnt, egyik napról a másikra.

Én adok nekik vacsit. Amikor rosszat álmodnak, mindig megyek simizni, amikor vihar van, a második kutya rögtön hozzám búj félelmében, aztán az első kutyával az ágyamra telepedve együtt babusgatjuk (én simizem őket, első kutya nyalogatja másodikat, miközben második bújik hozzám és néha-néha visszanyal elsőnek). Tényleg, nagyon szeretem őket.

Azonban, a probléma, amiért a kérdés megszületett, hogy napi 3x viszem le őket, de a második kutyának szocializációs gondjai vannak (előttünk nem foglalkozott vele senki, max amikor rúgták-verték). Mára hatalmasat fejlődött ahhoz képest, amilyen volt, ezt állítom, azonban így is gyakran fordulnak velem elő olyan szituk, amikor "nem szíve csücske a másik". Első kutya azért menne, hogy játsszon, mert mindenkivel ismerkedni és játszani akar (egy időben pedig falkaként, amikor második kutya neki akart menni, első is, akire egyáltalán nem jellemző, de erről 2-3 hónap alatt leszokott).

A lényeg az az, hogy imádom őket, de néhánál gyakrabban, de általánosnál kevesebbszer rám jön a besokallás, mikor mindkettejüket fognom kell, egyik sem csinálja azt, amit mondok, és akkor az egyiket a hámjánál kell ráncigálnom el, az első kutyát pedig pórázon keresztül, mert lexarja amit mondok, menne előre ismerkedni, míg a másik szétszedni a kutyát. Tehát időnként ráncigálom őket, és olyankor annál a sétánál annyira figyelek, hogy pisi legyen meg, áldással a kaki is, aztán menjünk haza a pi**ába a nyugiba...

Szóval, bár sokat javult a helyzet mindkettejüknél, időnként elfogy a türelmem... és ezen nem hiszem, hogy bármit is javít az, hogy sosem emeltem rájuk kezet dühből (első kutya is csak akkor kapott egyet a hátsójára, akkor se erőset, amikor lebontotta a szárítót, hogy leszedje az alsógatyákat és bugyikat).

Nagyon pocsék ember és gazdi vagyok? :(