Vittél már vissza menhelyre kutyát? Ha igen, miért?

Valaki csak segíteni akar. Látja a sok kutyát a neten aki évek óta nem talált gazdát. Megpróbálja, mégse megy. Inkább vissza vigye minthogy bántsa vagy úgy tartsa, hogy nem is szereti/törődik vele.

Nem kell mindenkire farkast kiáltani. Tévedni emberi dolog és nem egy sikertelen örökbefogadás miatt lesz 'gáz' valaki.

Mindenkinek megvan az oka mindenre, másképp képzelik el az emberek a kutya tartást, mert a neten csak a két végletet látják.

A boldog kutyák cuki insta képeit és a lestrapált meggyötört segítségre szoruló állatot.

A kettő közti nehézségeket, lemondásokat,törődést nem lehet fotókon megosztani.az vagy jön magától,mert tudod mit kell tenned vagy csak túl buzgás vezetett az elvállaláshoz.

Amondó vagyok egyébként is, hogy örökbefogadni csak szívből, ne szánalomból.

Szeretni kell a kutyákat, nem sajnálni.

Nem olvastam el minden hozzászólást.

Már vagy 7 éve, hogy befogadtunk egy "gyerek-, és macskakompatibilis, kiegyensúlyozott, ivartalanított kan" kutyát. Neten találtam, fontos volt, hogy mentett legyen, de az is, hogy ne legyen ideggyenge, lévén két kisgyerek mellé hoztuk.

Én értem, hogy kevés a hely, és életeket kell menteni. De kábé semmi nem volt igaz, amit erről a kutyáról előzetesen elmondtak, a macskától rettegett, a gyerekkel domináns volt, ha pórázra vettem, pánikrohamot kapott, ha dörgött az ég, annyira rettegett, hogy morgott, harapott. Ha tanítani próbáltam, jutifalattal, tulfrusztrálódott, és elrohant.

Ideggyenge, labilis, sunyin agresszív kutya volt. Amikor felhívtam akitől hoztuk, közölte, hogy vigyem kutyasuliba. Leordítottam a fejét, mert a legelején mondtam, hogy nem vállalok problémás kutyát, nem tudok kutyaiskolára áldozni, nincs rá idő, nincs aki vigye. Ismerem a korlátaimat, segíteni akarok, de nem vagyok hajlandó mindent alárendelni a kutyának, csak egy átlag ember vagyok. Családtagot kerestünk, nem problémát.

Még egy évet szenvedtünk ezután. Eleinte próbáltam tanítgatni, aztán feladtam szép lassan. A pont a történet végén az volt, amikor rákapott egy ismerős kislány karjára.

Sosem bántottuk egyébként, a gyerekek sem, nem is voltak vele kettesben hagyva, nem véletlenül. A történtek után felhívtam a kutyás barátnőmet, elvitte egy menhely, ahol nem altatnak. Bőgtem, mérges és csalódott voltam.

Azóta nem kell kutya. Akkor se, ha másnap altatják. Akkor se, ha cuki, és "problémamentes", és satöbbi. A legtöbb állatvédő szerint én nem tettem meg mindent. Lehet. De én tisztában voltam a korlátaimmal, amit el is mondtam örökbefogadáskor, és lehetett volna kutyánk, akiről gondoskodunk, aki hozzánk való. Régen is volt. Viszont azt fel kéne fogni, hogy problémás, VESZÉLYES kutyát nem adunk ki családnak, gyerek mellé, mert nem mindenki alkalmas nonstop kutyapszichológust játszani. Legközelebb akkor próbálkozunk, ha a fiam elég nagy lesz a kutyasulihoz. És fajtatisztát hozunk, mert annak bejósolható a jelleme, és a tenyésztő nem is adja oda, ha nem érzi, hogy egymáshoz valók vagyunk.