Nem tudom elfogadni a kutyám halálát?

Szegény nagyon beteg volt már, menthetetlen, már menni is alig tudott, így 2 hete úgy döntöttem, amikor összeesett, hogy elviszem azonnal, hogy megszüntessék a fájdalmát. Szinte elbúcsúzni se tudtam tőle, olyan gyorsan történt minden, de simogatttam végig amíg elaludt. Szinte a születésétől velem volt, mindenhova jött velem! Csak úgy mentem bárhova (nyaralás, kirándulás) hogy ő is ott tudjon lenni velem. Bejártuk együtt az egész országot és több európai nagyvárost.

Volt egy súlyos betegségem, a diagnózis után elhagyott az akkori barátnőm, a barátok is eltünedeztek. A családom messze volt tőlem, de úgy döntöttem, hogy maradok a lakásomban, nem borítom fel az életünket (persze a család jött segíteni). Úgy gondolom, hogy a kutyám (is) segített nekem meggyógyulni! Nem hagyta hogy elhagyjam magamat, kérte a napi sétákat, mentünk együtt, nem süppedtem bele a betegségbe. Ha kellett odabújt hozzám, nagyon szeretett. Most nagyon üres a lakás, fizikai fájdalmam van már az elvesztése miatt. Nem tudom feldolgozni. Ahogy el kellett temetnem, azt nem kívánom senkinek.

A családtagok közül többen azt mondják “csak egy kutya volt”, a jelenlegi barátnőm meg már veszekedett is velem miatta. Szerinte felnőtt férfi létemre ne bőgjek mint egy óvodás, nőjjek fel, tegyem túl magam rajta. De valahogy nem megy és nem érti meg senki hogy nekem ő nem “csak egy kutya” volt. Nevetséges leírni de a legjobb barátom volt és a családtagom! Vittem ki a sírjára a kedvenceiből, a kedvenc játékát is odatettem. A barátnőm szerint hülyének néznek a szomszédok és fejezzem ezt be. Akartam neki csinálni fejfát is, de mindenki szerint megbolondultam teljesen.

Ha elmennék egy pszichológushoz, az meghallgatna engem ezzel? Vagy tényleg kicsit nevetséges az egész?