Fél éve, hogy elveszítettem a macskámat és még mindig rendszeresen sírok miatta. Mit tehetnék?

Én megértelek. Én már másfél éve veszítettem el. És most is ugyanúgy hiányzik. Nem sírok, meg nem zavar ez a hétköznapokban. De nagyon hiányzik. Nézem a képeit és összeszorul a szíve, hogy többet már nem fog hozzám bújni, nem tudom, simogatni, szeretgetni.

Szerintem mindig hiányozni fog, de próbáld meg magad lefoglalni, ne lovald bele ennyire magad a szomorúságba.

Aki ilyet ír, hogy egy macska miatt nyavalyogsz... Meg hogy csak egy állat nem egy ember ment el...Atyám...miert tartunk itt?? Látszik hogy semmit nem tudtok a feltétel nélküli szeretetről ja meg hogy a macskák halatlanok, ha most egy kutya lenne akkor 100an írnák hogy jaaaaj szegény... Egy macska minimum er annyit mint egy kutya. Nagyon nagyon sajnálom kérdező ami történt esetleg ha még iskolás vagy akkor iskolapszichologus talán. Terapeuta szerintem nagyon drága

Ezen az idő fog csak leginkább segíteni.. Keress valami hobbit hátha kevesebbet jut így eszedbe a legfontosabb hogy ne hagyd el magad nagyon. Egyébként ha mar egyre jobb állapotban leszel en is azt mondom, hogy egy másik cica segíthet de talán még nem most, vagy ahogy érzed.

Nem vagyok szakember a témában, de szerintem is van abban némi igazság, hogy ha valaki fél év után is mély fájdalmat, szomorúságot, hiánt és gyászt érez egy macska miatt, és sír, akkor ott mélyebb sebek lehetnek annál, mint amit a macska elvesztése okozna önmagában.

Én is szeretem az állatokat, és macskánk is volt több is, teljesen normálisak az érzések egy ideig, de ha túl sokáig állnak fent és ennyire erősek, az olyan, mintha már elvesztetted volna valakid, és most azt a fájdalmat élnéd újra, amit még nem dolgoztál fel. Nem azért, mert a macskát nem szeretheted annyira.

Én bármilyen haláleset nélkül is éreztem már ilyen érzést, szóval megértem, de pont ezért mondom, hogy emögött szerintem jóval több is lehet, mint a szeretett cica elvesztése, és én egyetértek a javaslattal, hogy keress fel egy terapeutát.

Addig pedig próbálj meg arra gondolni, hogy a cica már egy jobb helyen van, ahol nincs semmi baja, nem szenved, és jó élete volt melletted. Tudod, a macskák nem élnek olyan hosszú ideig, így sajnos elkerülhetetlen ez a veszteség. Ha el tudnád terelni a figyelmedet valamivel, ami erősen hat rád, az sokat segítene, legalább ideiglenesen.

Nem mondom, hogy ne szerezz be egy új cicát, de arra azért készülj fel, hogy ha ennyire elviselhetetlen a gyász, és ezt egy másik macska társaságával csillapítod, akkor ennek az új cicának az elvesztésével talán még a mostaninál is nehezebb lesz. Már pedig erre fel kell készülni, mert valószínű, hogy tovább élsz, mint ő.

Persze meg is lehet erősödni, és jobban elfogadni ezt az egészet. Nem tudom, mennyi idős vagy, de mindenképpen jót tenne neked egy olyan pszichológus, aki megérti a kisállat iránt érzett kötődést, és tud segíteni az elengedésben.

Ja én sem értem aki ilyet ír, hogy egy álalt ment el, nem egy ember...

Az ember sem ér semmit, nem hogy egy állat.

Ha egy ember halt volna meg sem tudnál semmit csinálni, csak elengedni. Tökmindegy ki halt meg, vagy kit vesztettél el,"Eleget tudok már a gyászról, hogy felfogjam, sosem szűnik meg a hiányérzet, csak megtanulsz élni a tátongó űrrel, amit maguk után." - Alyson Noel

Szóval csak az idő és a nem rá gondolás, felejtés segít. De egyébként akik túlhípolják az állati életet, azokat sem értem. Az ember is csak egy állat, méghozzá a legfeljlettebb. Azzal részben egyet értek, hogy egyenrandúak vagyunk az állatokkal. De ha mi nem esszük meg őket, ők esznek meg minket, tehát a táplálék csúcsára így mi küzdöttük fel magunkat, úgyhogy igen, egy állatot nem lehet ember számba venni sem ilyen szempontből, sem agyi és lelki szempontból, mert pl vedd a kutyát: 2 éves agyával gondolkodik, neki te vagy az isten, csak te létezel. Vár hogy hazagyere, hiányzol neki, és szeret feltétel nélkül, és ha meglát boldog lesz egyből, mint egy kétéves kisgyerek és egy szerelmes ember együttvéve. És úgy vár téged, úgy számít rád, mint egy vakon hívő ember. És ők pl ennyit tudnak. Nem fog veled az univerzum titkairól beszélgetni, nem egyen rangú egy emberrel. De attól még lehet szeretni meg tisztelni. És ugyan így lehet egy disznót vagy csirkét. De akiket arra tenyésztenek, hogy megegyük őket, azokhoz nem úgy viszonyolunk mint egy társhoz, és nem is kell. Vagy mi esszük őket, vagy ők minket.

De pl a te kis házi macskád, az társként volt számon tartva nyilván, ezért olyan mintha valakit elvesztettél volna, ahogy nekünk is olyan a kuytusaink elvesztése. De egy emberé is ugyan ilyen űrt hagyna. Ha valaki meg pl csak házőrzőnek tart kutyát és nem társként, az inkább úgy tekint rá mint egy tárgyra. És lehet ígyis úgyis, nem bűn és nem hülyeség. (Megjegyzem a mai magyar jogszabályok a kutyákat tárgyként kezelik, ha egy rendőr lelő egy kutyát, nem tartozik érte felelősségel pl, ezt exrődnerként tudom.)

Fel kell dolgozni, ennyi. Mondjuk az kemény, ha emiatt szigológushoz kell fordulnod, mert ekkora problémát okoz. valahol érthető is...de inkább nem. Minden állat lehet egyéni személyiség is, de azért mégis csak pótolható valemnnyire, veszel másikat és szereted azt, ha jófej, ennyi.

#9-es vagyok.

Jól látod kérdező, de sajnos nem ilyenek az emberek. Én is mindig ezt mondom, hogy mindenkinek meg van a maga baja. Csak én más kontextus miatt. Pl mikor kivagyok hogy nem tudom ezt vagy azt megvenni, vagy hogy átvertek a pénztárnál v vmi (csak mondtam valamit, ilyen még nem fordult elő velem, vagy nem tudok róla mert sosem számolom meg a vissza járót, számolja a kasszás akinek ez a dolga :D) és akkor jön más, hogy etiópiában éheznek, meg hogy a csövesek fáznak az utcán...

Hát ő bajuk!

Mindnekinek megvan az egyéni tragédiája és a saját baja. Attól hogy más rosszabbul él, én nem leszek boldogabb és nem fogom kevésbé bánni hogy ez vagy az a bajom.

Én sem a bánatodat néztem le, csak magát ha pszichológiai szempontból, lélektani szempontból nézzük azt, hogy ez mennyire normális...hát ki kell ábrándítsalak. De mint írtam, kicsit érthető. Csak ez már túlzás.