Az állatvilágban a fajok nagy többségénél miért a hímek a dominánsak?

Mert ők harcolnak a nőstenyekért és ők udvarolnak nekik. Szinten minden emlősnél így van. Egy kivetelt tudok a hiénákat.

A madarak ál gyakran csak díszesebbek a hímek, de kisebbek mint a nőstények.

Hüllők él telhes vegyes felvágott van.

Azért, mert a legtöbb emlősfajnál a hímek harcolnak a nőstényekért. És ebben fontos a nagyobb méret, nagyobb erő, nagyobb agresszivitás, meg egy csomó egyéb tulajdonság. Sok faj esetén csak a többieknél dominánsabb hímek szaporodnak, a kevésbé dominánsak nem. Így minél nagyobb, erősebb, dominánsabb egy hím, annál nagyobbak, erősebbek, dominánsabbak lesznek a következő generációban a hímek. Amelyik kevésbé ilyen, az nem adja tovább a génjeit. Viszont valamilyen mértékig ezek esetében is megvan a nemre jellemző nagyobb méret és a képesség a domináns viselkedésre.

A nőstények viszont nem harcolnak egymással a szaporodás jogáért, mivel mindegyik tud utódot létrehozni, ezért nekik nem éri meg se túl nagyra nőni, se felesleges sérülést kockáztatni. Hiszen egy nagyobb testnek több energiára van szüksége, felesleges pocsékolás mind a faj, mind az egyed szempontjából. Nekik többnyire nem sok előnyük származik abból, ha dominánsak. (Bár vannak kivételek, de a hímeknek szinte mindig több előnyük származik a domináns viselkedésből.) (Már feltéve, hogy előnynek számítjuk, ha több utóduk születik. Mert az egyed kényelme, jó élete szempontjából inkább hátrány szokott lenni az egész szaporodási cécó. Csak néhány csapatban élő állatnál van némi pozitív hozadéka az utód létrehozásának.)

"Mert az egyed kényelme, jó élete szempontjából inkább hátrány szokott lenni az egész szaporodási cécó."

Legfeljebb az embernél, ott is csak az utóbbi 20-30évben...

Elnézve az olimpiát manapság kicsit furcsán értékelik ezt a "férfi" meg "nő" besorolást, egy férfi hegy méretű faszi lazán indulhat női kategóriában, lazán leverve mindenkit, ha pedig mégsem, akkor pontozással nyer (merne csak ellentmondani valaki a modern ideológiáknak)

Amúgy a rovaroknál, pókszabásúaknál általában a nőstény állatok a nagyobbak.

Az elefántos példa se rossz, bár Brehm még úgy fogalmaz:

"A vonulások alkalmával meghatározott sorrendben haladnak. Az elővédet a nőstények alkotják a kisborjakkal, míg a „tuskerek” – mint az angolok az agyarakkal bíró hím elefántokat jellemzően nevezik – tetszésszerinti sorrendben követik őket. Ha már most bármely okból a csapat megriad, ez a sorrend teljesen megváltozik. Elől rohannak a tőlük kitelhető legnagyobb gyorsasággal a hős „tuskerek”, mit sem törődve a borjaikkal veszkődő nőstényekkel. Ez nem nagyon udvarias eljárás, de így van. Sanderson különösen kiemeli, hogy számtalan esetben, midőn megriasztottak egy-egy csordát, ezt mindig figyelte, de soha nem látta, hogy valamelyik hím – csak egyszer is – fedezte volna a nősténynek visszavonulását. És ezt az állítást Forsyth és Shakespear is megerősítik. A csordát mindig nőstény vezeti, sohasem hím. Hogy ez Afrikában ugyanígy van, következtethetjük Selous tapasztalataiból. Schillings és mások igen gyakran felemlítik, hogy ezek a vezető nőstények igen nagyok. Tehát valószínűen igen nagy tapasztalattal rendelkező nagyon-nagyon öreg állatok, amelyeket állandóan elkerül minden veszedelem, mert hiszen bántani nem érdemes őket, mert nincsenek agyaraik."

(...)

"Igaz ugyan, hogy a csorda vezérállata egy vén nőstény, de a társaság parancsolója, feje mégis csak a legerősebb hím. Ettől félnek mindannyian, különösen hatalmas agyaraitól. Uralkodik rajtuk és befolyása agyaraival együtt állandóan nő. Szinte elképzelhetetlen, hogy a csorda valamelyik hímje megkísérelné vele a szembeszállást. A szelídített elefántok mindkét neme szintén tisztelettel hajlik meg az erősebb és jobban fegyverzett hím előtt, bár annak agyarait a fogságban megfosztják veszedelmes hegyüktől: lefűrészelik. A szelídített „tuasker” nagyon alkalmas a frissen befogott vad elefánt megtörésére. Csak arra kell vigyázni, hogy az oktató elefánt erőben mindig felülmúlja vad társát. Ha egyes, nagyon okos és a szelídítést nagyon ügyesen végző hímnek már megelőzően megkurtították volna az agyarait, úgy az oktatás tartamára hegyes, acélból készült úgynevezett pótfogakat kap és ezek segítségével a leghatalmasabb vad elefánt is legyűri.

Minden csorda egy család. Idegen elefántokat, különösen fiatal hímeket s az ember fogságából elszökött nőstényeket minden különösebb nehézség nélkül vesznek fel soraikba. Ez igen gyakori eset és mégsem történik mindig így. Néha elűzik a jövevényt. Hogy miért? – azt nem tudni. Ezért azonban nem szabad minden magányos elefántra ráfognunk, hogy az elűzött, kiközösített állat. Sanderson is tagadja ezt. Szerinte az ilyen magányosan kóborló állatok – rendszerint hímek – csak látszólagosan magukra hagyottak. Megmagyarázhatatlan okból, de minden esetben saját elhatározásukból hagyták el a csordát és csak időszakonkint vannak attól távol. De azért hűségesen megtartják annak mindenkori menetirányát. Valószínű, hogy nagyobb távolságra, mint amennyire társaik szagát megérzik, nem is mennek el. A valóban ki közösített elefánt, amely már semmiféle összeköttetést sem tart fenn csordájával, igen ritka. És ha egy-egy akad, az sem mindig rossz természetű, az embert támadó."