Eutanázia. Nagyon rossz ember vagyok????

Ismerem az érzést. Én is éreztem magam gyilkosnak. Nagy szükségem lett volna még arra, hogy ápolhassam pár napig, amíg el nem tudom engedni. Aztán egy másik kutyámnál legutóbb kiharcoltam még egy éjszakát, mert meg akartam győződni róla, hogy tényleg menthetetlen és nem csak az ópiáttól van rosszul, amit beletömtek. Végigsírta az éjszakát, hatalmas fájdalmai voltak. Nagyon gyorsan jött ez nála, alig tudtam felfogni. Akkor már elengedtem volna, de egyetlen állatorvost sem találtam éjszaka. Reggelre megőszült néhány hajszálam. Borzalmasan önzőnek éreztem magam, amiért hagytam egész éjszaka szenvedni és reggel rohantunk elaltatni. Ugyanúgy vádoltam magam, mint amikor idejében hoztam meg a döntést.

Sajnos a halál a legritkább esetben csak elalvás.

Ha tudnánk, mi zajlik olyankor a testükben, nem gondolkoznánk szerintem egy percig sem. Pl. magatehetetlen és nem tudsz egész nap mellette lenni és hány egyet és nem tudja kiemelni a fejét a hányadékból és belefullad...Ezt kéne megvárni?

Az altató injekció kikapcsolja az agyat. Egyszerűen megszűnik a fájdalomérzet és az öntudat. és utána állnak le a szervek, a szív és a tüdő. Semmit nem érez a saját halálából, mert amikor beáll a halál, minden érzékelése ki van kapcsolva. Ez nagyon fontos, mert régen másként is altattak. Lespórolták a műtéti altatós injekciót és lelégzésbénítózták a kutyát. Magyarul öntudatánál megfulladt. Az egyik kutyámat így "altatta" el az orvos, azért voltam nagyon sokáig altatásellenes.

Sajnos azóta is mindig túl sokáig húzom a döntést.:( Hittem abban, hogy nem szabad közbeavatkozni. Hagyni kell természetesen elmenni. Hiszen a meghalásra is meg kell érni.

Hallottam afrikai törzsekről, ahol úgy halnak meg, hogy eldöntik, lefekszenek és meghalnak csendben. Biztos van ilyen is. De mi már kiszakadtunk a természetből. A kutyáink is. Azért kell közbeavatkozni, mert folyamatosan közbeavatkozunk.

A legtöbb kutya nem érné meg magától azt a szenvedést, amire eljut a betegsége révén. Pl. a majdnem 19 éves kutyámat már nem lehetett nappalra se kint hagyni, főleg nem télen, mert ha oldalra fordult alvás közben, nem tudott felállni. Télen ott fagyott volna meg, mire hazaérek. Végül rákban halt meg, csont és bőrre fogyott, amikor lebénult, akkor feladta, nem evett többé. Én azt tartottam, amíg a kutya enni akar, azt tiszteletben tartom, mert ez az ő döntése. De a lebénuláskor feladta. Nem evett, átsírt egy éjszakát és reggel elaltattam. De ez is későn volt.:(

Ha logikusan gondolkozunk, a természetben ő nem érte volna meg a saját lebénulását. Már jóval korábban, amikor nem tudott volna lábra állni oldalfekvésből, megfagyott volna vagy éhen halt volna fekvő helyzetben, mert senki nem állította volna talpra. Nem tudom, az állatok etetik-e egymást. De szerintem nem. A legyengült, beteg farkasokat a falka kiveti magából, ezt most hallottam.

Szóval valamikor közbe kell avatkozni. Most már legalábbis így gondolom.

Lehet figyelni a kutyát, van-e még öröme, eszik-e, de sokszor még akkor is esznek, amikor pedig már nagy fájdalmaik vannak.:(

Biztosan jó döntés nincs, de elég sok öreg kutyámat elengedtem már ahhoz, hogy belássam, ha hatalmam van rá, a lehető legnagyobb szeretet megadni neki a fájdalom nélküli életet és halált. Van egy kutyusom, 2 éve hólyagrákos lett. A vége az lett volna, hogy a daganat elzárja a hólyagot és nem tud pisilni, pokoli kínok és vesegörcsök közt agonizált volna ki tudja meddig. Tényleg ez a jobb döntés? Hagyni ezt a folyamatot végbemenni? Vannak a természetnek is fájdalomcsillapító eszközei, pl. az eszméletvesztés, de ha rendelkezésünkre áll egy sokkal hatásosabb fájdalomcsillapítás, akkor miért ne éljünk vele? Amikor szültem, császáros voltam és semmit se éreztem abból, hogy felvágták egy késsel a hasamat. Pedig ébren voltam. És ez a csoda.

Egyébként a hólyagrákos kutyámat nem altattam el. A harmadik onkológus doki hajlandó volt megműteni és aztán kemóra hordtuk és tökéletesen meggyógyult.

Nagyon remélem, hogy őt idejében el fogom tudni engedni. Olyankor mindig az van bennem, hogy de hátha van még remény és persze, azt meg kell ragadni. Ő azért él még, mert nem adtam fel. De van amikor túlzásba viszem.:( Jobb nem megvárni azt, amikor már sír a kutya.:( Ha nem kötelező szenvedni, akkor ne szenvedjen egy percig se.

Nem lesz jó semelyik esetben a lelkünknek, de mivel átéltem mindkettőt, amikor úgy éreztem, hogy túl hamar és amikor túl későn engedtem el és utólag azt mondom, jobb hamarabb.