Az miért baj ha valakinek a szülei vesznek lakást, autót, külföldi utat?

Irigység.

Ami teljesen érthető, mert más igazságtalannak érzi, hogy amiért ő évtizedekig gürcöl, azt másnak egy csettintésre az ölébe pottyan. De hát ez van. Az élet igazságtalan.

Szerintem az, hogy nem tudja értékelni a dolgokat. Ismerek pár ilyen embert. A szüleik szeretik őket. Mindent megadnak nekik, tényleg csak egy szavukba kerül. De mikor egy két ilyen kutyába se veszi a szüleit, csak kiabàl velük és parasztul viselkedik. A pénzt két kézzel szórja, nem tudja mi az értéke. Nem tudja mi 5ezer ft. 5ezret elkölteni nagyon könnyű, de megkeresni... A szülőknek többnyire nem volt mindík jó sorsuk, de megcsinálták maguknak a dolgot, de a kölyök meg semmibe nem nézi az egészet. Mintha természetes lenne.

Ha nekem lenne pénzem én is igyekeznék támogatni a gyerekem. De nem az én nyelvemtől lenne fényes a feneke... Ami kell azt megvenném, ha később költözne segíteném, ha tanulna segíteném... De ez, hogy mindent én fizessek, ő meg nem dolgozik, nem látja az értéket, az nem pálya.

Ha nem szórja a pénzt, nem vagánykodik meg semmi, úgy lehet én is ilyen lennék, egy becsületes, szorgos gyerekkel, hogy esetleg egy egy jutalom út vagy valami. Szarni bele a pénzbe, ha csak ülök rajta, de nem költöm. De azért vannak határok. Ha pl most megnyerném a lottó ötöst, ugyan úgy járnék dolgozni, ugyan így élnék, nem szórnám. Később is meg lenne annak a helye.

igen, az a nem mind1, hogy milyen visszajelzést kap vissza a szülő ebből első sorban és másodsorban hogy milyen hasznát veszi a gyerek.

én úgy gondolom, hogyha valami nem is hasznos egyből, de legalább legyen érte hálás, ahogyan fentebb is írták. az régen rossz, ha egyébként meg semmibe veszi a szüleit, akkor is, ha egyébként azok is szarják a pénzt és nem vágja őket földhöz.

unokatestvéremék például jó példák. az apjuk évek alatt felépített egy vállalkozást. most hogy felnőttek, már ők is bekerültek a céghez, de csak az után, hogy előtte embert nevelt belőlük. az egyikük oda lett ugyan ültetve az egyik telephelyük vezetőszékébe, de ettől függetlenül megfogja a munkát, lemegy a raktárba targoncázni, ha jön az áru vagy megy.

cserébe persze nem fizetést kapnak, hanem amire úgy szükségük van. lakás, autó minden oda van nekik rakva a seggük alá, de nem lesznek elveszett emberek, akik a későbbiekben nem tudják majd továbbvinni azt az életet.

Nagyon egyszerű erre a válasz.

Nem szabad ezeket s bizonyos dolgokat a gyermek alá tenni.

Miért?

Mert az embernek meg kell tanulnia a saját életét rendezni és megoldani.

Teljesen más mentalitási szinten van az, aki önerőből oldja meg az életét.

S a pl fent felsoroltakért megtanul küzdeni, mint kisebb életcélok.

Az életben kell motiváció s meg kell tanulni küzdeni magunkért.

Legyen az csak egy érvelés, hogyan védjed magad diplomatikusan, hogyan haladj ésszerűen és hatékonyan a társadalom ranglistáján felfele, probléma megoldó képesség fejlesztése ...stb.

Pl a probléma megoldás már gyermek korban folyamatban van. Pl a gyermek megtanul osztozkodni, kibékülni egy kialakult vita után, elismerni saját hibáit s elnézést kérni...stb...egészen a felnőtt létig: pl hogyan törjön fel a birka nép közül, mondjuk vállalkozással abban a mihez ért. Hogyan keressen többet, s hány évre tudja szűkíteni a fent említetteket: Ház, autó.

Azok akik megkapják az olyan dolgokat, amiért küzdeni kellene mi értelme van?

Sajnos tapasztaltam és láttam is a szemem előtt felnőni olyan embereket.

Szellemileg rengeteg minden hiányzik belőlük. Igaz küzdőszellem, reális gondolkodás, helytállás a való életben, az emberek zömében a teljes önismeret hiányzik, de ezeknél az embereknél méginkább.

Holott az önismeret a kulcs rengeteg mindenhez, persze ehhez egy bizonyos gondolkodási szintet el kell érni.

Ennek hiánya miatt rekednek meg az emberek a semmilyen szűrke napjaikban, mókuskerékben futkosva, kiket csak sajnálok.

Apám unokatestvére mezőgazdasági céglánc tulaja, a fia s lány a életképtelen. Ő tartja el őket.

Oké szép s jó, hogy tanulnak, de igazából önismeret, tudat, célok ...stb teljesen halott bennük.

A srác így csajozott tizenévesen is:

"csá! Van egy hajóm." - amikor kimondta elkeztem röhögni, a lány pedig "apucikádnak van, nem neked".

Akkor már a könnyeim folytak a nevetéstől.

Később én kezdtem el tanítgatni jó pár dologra, mert az élethez analfabéta volt.

Másik élő pl én és legkisebb húgom, aki féltesóm.

Anyám nem igazán nevelt, hanem rám hagyta a dolgokat, néhol finoman utba igazított, de megmondta "te döntésed", persze ha olyan volt segített. Magam kerestem meg a keretet, de kipótolt külföldi utamra apámmal együtt, de mikor visszajöttem tisztességgel vissza adtam. Persze mondták "hagyjad már", elkezdtem érvelni miért szeretném visszaadni s nagy nehezen elfogadták.

19-23ig tengtem lengtem a művészeti suli után s kerestem az utamat "ki vagyok én, milyen vagyok?" Mit is szeretnék igazán?" "nagyot szeretnék alakítani s alkotni"

23évesen kialakult bennem a tapasztalatok s megfigyeléseim alapján (tény teljesen másképp gondolkodok, mint az átlag), hogy mi az amit nem szeretnék, mi az amit szeretnék.

Azok az évek estéi sok biciklizést és futást éltek meg - ilyenkor elmentem otthonról s elemeztem, összegeztem gondolataimat, de leginkább önmagamat.

Rá pár évvel lett is eredménye.

Rengeteg mindenhez értek, elsajátítottam nem egy művészeti ágat s barkácsolástól a szerelésig dolgokat, annak ellenére, hogy nő vagyok.

Jelenleg hol tartok?

Saját sikeres vállalkozásom van, amit folyamat fejlesztek s haladok előre.

Velem ellentétben a pici hugi...

Nos hiába az egyetem s minden más a popija alatt, neki az apánk s felesége oda vette az autót s minden mást.

De teljesen életképtelen!

Ha egy csöves a bolt előtt oda megy hozzá leblokkol a pici rózsaszín ködös agya és sír (pedig huszonéves...)

Amikor mentem át hozzá s nem jeleztem előre (útba esett, gondoltam benézek), nos nagykéssel fogadott az ajtóban, majdnem kinyírt.

Reflexből kicsavartam a kezét.

A felnőtt életben tudatosult benne...nem vigyáznak rá rózsaszín pónik s igen is léteznek "gonosz bácsik"...

Életcélja nem igazán van, mert az anyja által apámtól mindent alá raktak.

Sajnálat s szánalomra méltó.

A szülőnek az a dolga:

Etesse, ruháztassa, tanítsa, nevelje, igazítsa a kis útját a gyereknek, szellemi és mentális állapotát rendben tartsa s bizonyos helyzetekben szavakban, tettekben legyen a gyerek mellett.

De ne essen át a ló túloldalára.

S anyagiakra vissza ugorva:

A ház megvétele s fenntartása olyan, mint pl egy üzlet indítás.

Az eleje a legnehezebb önerőből (!), de utána fent is kell tartani azt.

Szóval egy életen át költesz a házra.

"nem inkább azon kéne elgondolkodni, hogy az én szüleim miért nem oldják meg?"

Haver... Ezt előttem mondtad volna:

Nyélből képen röhögnélek.

Nem a szüleidnek kell a te életedet élni s kialakítani. Ők felnevelnek s gondoskodnak rólad.

S ne feledd: Bármikor bármi történhet. Akár egy tragikus baleset.

Vagy csak az idő elveszi tőled a szüleidet.

S kérdezném:

Hány éves vagy? Értél el bármit a kis életedben?

(vagy csak egy újabb szánalmas kis szűrke mókus vagy?)

Ne bántásnak vedd, csak tényekre lennék kíváncsi.

Értesz-e bármihez?

Engem már anno is csak nagy szemekkel néztek, hogy mennyivel érettebb gondolkodással rendelkezek a korombeliekhez képest, amikor alkottam valamit, végig nézték s csak lestek.

A tárgyaló szobámban is sok nálam megfordult vendég, könyvelő stb akár hova néz/nézett "szép, hol vetted?"

A berendezés 95%-t én magam terveztem, a 80%-t két kezemmel alkottam, még a bőrkanapét is amin ülnek/ültek. Egészen az alap fa szerkezettől a kárpitozásig.

Mire jó?

Plusz elismerés, bizonyíték arra ha kell valami magán rendelésre meg tudom oldani.

Mindig bővül a vevőköröm, persze vannak dolgok, amiket csak magamnak csinálok.

Szeretem azt amivel foglalkozom, céltudatos vagyok, valóságban helyt áll és az egyre növekvő bevételem is.

Te alkottál olyat az életedben, amire igazán büszke lehetsz?

Az nem valami nagy dolog, hogy nincstelenként anyuci-apuci alád rakja a dolgokat.

Viszont önerőből feltörni s az átlag embereket lehagyva felemelkedni az elismerést érdemel.

Nevetnél honnan indultam.

Pár vacak szemétnek szánt műanyagból.

Voltak olyan időszakok, amikor küzdöttem az helyett, hogy elfogadtam volna szüleim féle megoldást.

Ez az ami hiányozni fog még "apuci-anyuci kicsi gyerekéből".

Nem irigység, inkább szánalom.

Persze hogy negatív értelemben előjön az a mondat.

Irigykedni az alul maradt ember fog.

A haladó s feltörő sikeresebb ember pedig csak szánja az ilyeneket.

Mivel minek legyen irigy, ha neki meg lesz vagy megvan már önerőből s rövid idő alatt.

...ezért.

Még most is mosolygok a "szüleim miért nem oldják meg" helyettem részén.

Kölyök... Kíváncsi vagyok ki s milyen ember vagy s leszel. 😆

Kérdőjelezz meg dolgokat magadban s környezeteddel, céljaiddal kapcsolatban.

Ismerek sajnos olyan srácot aki közeledik 40hez és mai napig anyja által adott 2 lakással van el.

Egyikbe lakik, másikat kiadja s abból oldja meg magát...egész nap kockul.

Egy időszakban segítettem neki beszélgetésekkel s kezdett kimozdulni, de egyetlen egy csalódás után vissza ment a négy fal közé...

Ha az élet megtanította volna dolgokra, nem így élne "csak létezem".

Volt olyan utcára került huszonéves srác, aki elvesztette mindenét, utcára került.

Többször láttam, figyeltem s feltűntek pozitív tulajdonságok.

Nem szoktam ilyenekkel foglalkozni, de a jelek alapján úgy láttam érdemes segíteni.

Nem pénzzel, hanem megoldással.

Egyik étterem tulaj ismerősömhöz elkísértem egy beszélgetés után.

Onnan kapott a maradékból ételt.

Nyáron pedig állást kerestem és intéztem ahol volt szállás s étkezés.

Ezzel indult el az ő élete újra.

Csak lehetőséget kapott, amivel nem visszaélt, hanem élt a lehetőséggel s TETT ÉRTE.

ilyen a szülő is a gyermek életében normális esetben: Segít s lehetőségek kapuit nyitja meg a gyerek haladása érdekében, DE a gyereknek kell a kapu utáni utat kitaposni.