Ti miért lennétek orvosok?

Tegyük fel, nincs akadály. (Van, tehát NEM akarok orvos lenni, de tegyük fel, ha az akarnék....)

Kutató: immunológus kutató lennék, és azt kutatnám, miért alakulnak ki az autoimmun betegségek, mit lehet tenni ellenük.

Orvos: nem tudom, milyen orvos lennék. Lehet, hogy immunológus, de nem biztos. Nagyon gyógyszerellenes vagyok. Azoknak a betegeknek, akik azt szeretnék, hogy csak egy pirulát kelljen bevenni és gyorsan hasson, annak megfelelő kivizsgálások és diagnózis után felírnám a gyógyszert. Aki szintén gyógyszerellenes és nyitott, annak a megfelelő kivizsgálások és diagnózis után a gyógyszer mellett / enyhébb esetben felügyelettel helyett / gyógyteákat, sportot, gyógynövényeket, étrendet javasolnék. Esetleg dietetikust ajánlanék, gyógytornászt, stb.

Miért?

Érdekel a biológia, az emberi szervezet, az immunrendszer működése és betegségei, a természetes gyógymódok, az egészséges életmód.

Ha az akadályok nem lennének, lehet az orvosin tanulnék, és fenti témák felé igyekeznék elmenni.

Ha belegondolsz az orvos az a szakma, az a munka amit mindenki elismer. Férfi, nő, fiatal, idős... mindenki. Emberek életével foglalkozol, segítesz, ezek olyan dolgok, amik szerintem megfizethetetlenek.

Az akadályokról kicsit írnék, ami van tapasztalatom. Az alulfizetettség szerintem munkamorál függő, én rengeteget dolgozom, ezáltal jól élek, DE azt gondolom, hogy nem úgy fogja fel az az ember, aki igazán szereti ezt a hivatást, hogy munkába megy minden nap. Szinte a hobbid a munkád. Rengeteg kérdés, pozitív és negatív visszajelzés minden nap. Ez élteti az orvost. Ezekben az években - főleg Magyarországon - egyre inkább a magándolgok jönnek számításba egy orvosnál, ha gondol a fizujára is. Ha jó a környezet is körülötted tényleg ritkán érzed azt, hogy a hócipőd teli van az egésszel.

Az ügyelésről annyit, hogy az tényleg sokszor embert próbáló dolog. De egy ideig itt is hajt a kíváncsiság, meg motivált vagy, aztán ki tudja mikor válik megszokássá ez az egész és már nem fogod benne látni az izgalmat.

A sok tanulásról meg annyit, hogy kellő szorgalom kell hozzá. Tudni kell nemet mondani egy-egy bulira, és sokszor nincs időd kikapcsolódni az egyetem alatt, de minden egyes vizsga után közelebb kerülsz a céljaid felé és ez hatalmas előrelépés. Az első év még nem nehéz, nem is hallottam, hogy bárki is csúszott volna az elsőéves vizsgáin. A második-harmadik már igen csak az, de ott már tényleg 1-2 évre vagy attól, hogy mehess, és tölthesd a napjaid a sebészeten, a belgyógyászaton vagy ahol szeretnéd. Amikor meg odakerülsz, hogy szekundálsz, rezidens leszel, vagy éppen még csak a nyári gyakorlatot töltöd valami vidéki kórházban azt már élvezned kell (ha tényleg ez az amivel te foglalkozni szeretnél később, ha ekkor nem szimpatizálsz vele, akkor főmunkaidőben sem fogsz ugrálni az örömtől, amikor mész dolgozni).

Tehát azt gondolom, hogy az orvosnak társadalmilag elég előkelő helye van - ha nem a legmagasabb a hierarchiában, de ezt mindenki döntse el maga - és ez nagyon sok mindenkit motivál.

A fizetésért meg kell dolgozni, ügyelni kell, de ha valaki jól csinálja azt amit csinál akkor nem lesz gond ezzel.

Mellesleg később szerintem az orvoslásban nagyrészt az empátia fog szerepet játszani. Lehetsz te hihetetlen nagy tudású professzor, ha nem vagy kedves és közvetlen, senki nem fog nagyon kedvelni a páciensek közül. Emellett ha nem is vagy olyan jó orvos, de nagyon nagy szeretettel bánsz a betegeiddel, akkor "szívesen" fognak hozzád járni.

(Nagyon nagyon a végén megemlítem, hogy jattot is elég rendesen kaphatnak az orvosok, van aki elfogadja, van aki nem, de a fizetésnek minimum az 50% ez, ha ún. betegkövető szakorvosként dolgozol (az aki a beteg mellett van. Fogadja és felügyeli, majd hazaküldi a beteget).