Ha orvosok lennétek elfogadnátok a hálapénzt?

Eleinte nem, eleinte csak az vezérelne, hogy segítsek a betegeknek.

Egy évtized múlva viszont észrevenném, hogy még mindig albérletben élek, pedig heti hármat ügyelek. Innentől kezdve elfogadnám, hisz úgyis szívesen adja.

Húsz év múlva észrevenném, hogy nem tudom a gyerekeimet iskolázni, hisz még mindig csak nettó 120 a fizetésem. Addigra nagyjából lekopnának rólam az elvi gátlások is. Onnantól nem csinálnék semmit, amíg a páciens nem fizet.

Nem, mert semmiképp sem járulnék hozzá a rossz rendszer fennmaradásához. Mindegy, hogy gazdag vagy szegény a páciens, undorító ez a szokás.

Ha nem lennék elégedett a jövedelmemmel, akkor másik munkahelyet-munkakört keresnék, vagy szakmát váltanék.

"Hidd el ha nem fogadják el a pénzt akkor is kapnak annyi ajándékcsomagot/bort/egyebet hogy rengeteg költséget megspórolhatnak maguknak."

Jah, 10 üveg borral meg 10 doboz bonbonnal biztos sokra megy.

Szép gesztus, nyilván örül annak is, de mit kezd vele? Az albérletet, a gázt, a villanyt nem tudja borral kifizetni, élelmiszert se kap a bonbonért cserébe...

Lehet, hogy magától sem is venne bort meg bonbont, tehát megint csak nem spórol vele semmit, hiszen amúgy sem költene rá.

Elhiheted, senki nem úgy indul neki az egyetemnek, hogy "na majd jól megszedem magam hálapénzzel".

A 2. válaszoló jól leírta a szitut. Az elején mindenki úgy gondolja, hogy majd ő megmenti a világot, szarért-húgyért fog dolgozni, nem fogadja el a hálapénzt, sosem lesz morcos stb.

Aztán mikor ott van 30 évesen, heti 3-szor ügyel, de még úgy is csak 120-at visz haza, együtt él a párjával, de nem tudnak gyereket vállalni, mert nincs rá pénz, akkor bizony megunja, és azt mondja, hogy "szarok rá, ha már annyira tukmálják, hát elfogadom".

Először is ez csak elméleti kérdés, mindenki azt mondja amit a számítógép előtt ülve gondol.

De ha oda kerülnék akkor egyáltalán nem biztos, hogy azt cselekednénk, amit itt leírunk.

Kedves orvostanhallgató!

Majd rájössz a gyakorlatban ez többnyire úgy működik, hogy aki kevésbé engedheti meg magának, az ad többet, aki meg megengedhetné, az meg sokszor köszönni is elfelejt...