Hogy viselték családtagjaitok hogy külföldre költöztetek?

Az anyák már csak ilyenek. Én is 21 évesen utaztam ki először, és anyunak majd megszakadt a szíve. De aztán idővel megszokta, elfogadni persze nem akarja, de megszokta. Apu inkább feldúlt, h nem maradok otthon, és szülök neki unokákat, hanem nagyvilági nő életét élem.

SZerintem próbált úgy beadni nekik, h nem örökre akarsz emigrálni, hanem elmész szerencsét próbálni, világot látni, tapasztalatot gyűjteni, és anyagilag is kicsit megszeded magad. Ezzel az átmeneti áltatással megkönnyíted a dolgukat. Na meg modern időket élünk: skype, 1 centes percdíj, minden nap láthatnak.

Én 18 évesen jöttem ki Japánba, eredetileg másfél évre tanulni, de gondolkoztam azon is, hogy esetleg tovább is itt maradok. Viszont én szerintem a családomnál is rosszabbul viselem a távollétet, ezért 1 év múlva haza szeretnék már menni. Ilyenkor, mikor elmentem jöttem rá, hogy mennyire is fontos nekem a családom.

F/19

Nehezen. Nagyon nehezen. Foleg ugy, hogy mindket gyerek messze koltozott. En (es a noverem) jol birjuk a tavolsagot, de a szulok nehezen. Foleg anya.

De minden evben meglatogatnak minket, illetve az elmult par evben volt, hogy evente 2x is hazalatogattam.

Skype-alapú ismeretség bizony halálra van ítélve - ezzel nem ertek egyet. Hetente kb. 3x beszelunk (kameraval) a noverem gyerekeit pedig hetvegente latjak skypon. Nekik ez nagyon sokat jelent, h latjak az unokakat cseperedni, illetve mindennapos dolgokrol beszelgethetunk, mert olyan surun talizunk a gep elott es mivel voltak itt tobbszor, tudjak hova tenni mikor azt meselem, hogy melyik boltban voltam, mit vettem stb. Szerintem skype nelkul anya mar bedilizett volna.

Szomoru szivvel de siman elengedtek. Azt mondtak, hogy csak az en javamat nezik, es ha ehhez az kell, hogy kulfold, akkor istennek hirevel. Es nagyon jol elek, latjak ezt ok is, es latvan hogy eltem, mikor Mo-n voltam, egyaltalan nem bantak, hogy elkoltoztem.