Ti mire gondoltok akkor amikor a csillagos eget nézitek?

"az jön ki hogy semminek sincs valós értelme, minden csak "van" és "történik" meghatározott szabályrendszer szerint."

Így van. Na és?

:D

Attól én még tudok szórakozni.

"Amikor teljesen tárgyilagosan, a fizikális valójáról beszélünk dolgokról érzelmek és fellengősség nélkül. Azaz túllépünk a saját emberi szánalmas mivoltunkon és csakis az anyagi valóságot vizsgáljuk. Így pedig csakis az jön ki hogy semminek sincs valós értelme" - te honnan tudod, hogy úgy mi jön ki, mikor soha nem léptél túl a saját emberi szánalmas mivoltadon? (Ahogy senki más sem!) Ráadásul amit írsz, tele van érzelmekkel és meghasonlott fellengzősséggel.

De ha tényleg abban hiszel, amit leírtál, akkor minek kelsz fel reggel egyáltalán?

(Lehet, hogy azért, mert az elméd hülyeségei mondjuk az 1%-át teszik ki annak, ami vagy, a többi 99%-od, amit fellengzősen elutasítasz, meg zsigerből tiltakozik a hülyeséged ellen?)

"De ha tényleg abban hiszel, amit leírtál..."

Én ebben nem "hiszek". Csak leírtam a nyers valóságot.

De ha te másképp gondolod, akkor halljuk az álláspontodat :) Kíváncsivá tettél.

Kicsit talán elkéstem, így három évvel a kérdés kiírása után, de nem tűnt olyan sürgősnek a téma, ami hamar elévülne. Szerencsére a csillagok szépsége még akkor is látható lesz, amikor a Gyakori már az emlékekből is kikopott rég, nem csak a szerverekről.

Az egyik legszebb az égboltban az, hogy emberi léptékkel mérve időtlen, szinte semmit nem változott a megjelenése az ismert történelmünk alatt. Már az ősemberek is ugyanazokat a csillagképeket látták, mint mi. Az összes civilizáció ráaggatta a saját hiedelmeit, és elgondolkodva bámulták éjszakánként ezt a rengeteg ragyogó pontocskát, képzeletben összekötve őket különféle formákban, történeteket szőve köréjük, tájékozódva általuk, vagy csak lenyűgözve gyönyörködtek sokaságuk néma, megközelíthetetlen szépségében.

Jó érzés, hogy most, amikor az emberiség hihetetlen igyekezettel pusztít ki mindent, ami még szerethető a világban, nincs egy erdő, egy kis tó, egy városrész, aminek a háborítatlan, természetes létezése ne fájna valamilyen cégnek vagy politikai rezsimnek, legalább az ég garantáltan sérthetetlen marad. Bár a fényszennyezés és az ezrével felkerülő újabb műholdak jóvoltából már az ég sem a régi, de talán mégis az a legtörhetetlenebb ablaküveg a természet szépségére, amit tapasztalhatunk.

Sokat nézem az eget szabad szemmel és különféle távcsövekkel, mert káprázatosan szép, izgalmas, pláne alaposabban belegondolva, milyen méretek, milyen időtávlatok és energiák munkálnak a csillagokban és a mély-ég objektumokban, milyen erőkkel hatnak ezek egymásra. Innen csak szelíd, apró, rezgő pontocskáknak tűnnek, de mindegyikük egy évmilliók, milliárdok óta működő, hatalmas fúziós reaktor, és mindegyiküknek olyan gravitációja és mágneses tere van, ami a számunkra teljesen elképzelhetetlen nagyságrendű. Hogy is lehetne emberi ésszel felfogni, hogy egy-egy pulzár olyan sebességgel pörög, mint egy fúrógép feje, csak épp ehhez olyan tömege van, mint a Napnak. Ezekből mi itt nem látunk sokat, a hatalmas távolság megvéd minket, csak érzékeny műszerek jeleiből következtethetünk minderre.

Amikor a csillagos eget nézem, tudva, hogy amit épp látok, az is csak egy icipici töredéke az Univerzumnak, minden probléma elhomályosul, már nem vagyok szomorú, hogy egyszer majd meg kell halnunk, nekem, mint személynek, és nekünk, mint emberi nemnek, és nekünk, mint élővilágnak.