Titeket nem nem tölt el félelemmel hogy milyen aprók vagyunk a világegyetemhez képest?

Tudományos szempontból minek félni?

Lehet aprók vagyunk, de egyediek, és már a létezés, avagy a reprodukálódó élet kialakulása is egy csodálatos folyamat.

Az meg, hogy eljutottunk egy ilyen komplex formába az esélyek ellenére, ez teszi naggyá a földi életet. Nem a méretei.

A csecsemonek meg a kisagya masik vege is oriasi tavolsag, aztan ahogy novoget, szep lassan meghoditja az egesz bolygot ha akarja.

Az emberiseg meg csupan ujszulott az univerzum tavlataiban. Termeszetes, hogy nemi felelemmel vegyes kivancsisaggal tekintget ki errol a bolygorol.

Minden kezdet nehez.

Így dolgoztam fel én is a végtelen létezését. Végtelen számok, végtelen univerzum.

Nem is próbálom megérteni, mert az emberi elme nem képes megérteni, csak loopba kerü. Beletörődtem.

Az a legfélelmetesebb az egészben, hogy ha nem lennénk ilyen okosak, akkor el sem tudnánk gondolkodni ezen.

A tudomány jelenlegi állása szerint 4 milliárd éve jelent meg az élet, de csak száz éve jutott el oda, hogy az egyik főemlős faj egyedei rájöjjenek, hogy milyen hatalmas is az Univerzum.

Már az is rettenetesen érdekes és félelmetes, hogy az élet tudatosságot szerzett és gyakorlatilag rájött önmaga létezésére.

Izgalmas, de nem hinném, hogy ez félelmetes lenne. Elért egy olyan fokot az anyag szervezettsége, hogy ide jutottunk.

Nekem egy dolog lenne kicsit ijesztő. Az a lehetőség, hogy teljesen egyedül vagyunk az univerzumban mint élet.

Bár sok elmélet van erre, de nem tudjuk pontosan az élet keletkezésének minden részletét (másik kérdéshez írtam, önreprodukáló fehérjék olyan komplexek, hogy a kialakulásához evolúció kellett. Ahhoz pedig reprodukció. Ez feltételezhet egy akkora véletlen kombinálódását az aminosavaknak, ami az első önreprodukálódó ribozimhez vezetett mondjuk.

Mi van ha az univerzum ideje alatt ez a véletlen csak egyetlen egyszer a Föld óceánjában történt meg?

Ha az első reproduktív molekula egyszerű lenne, és véletlenül kialakulva elkezdte volna másolni a környező RNS-t, ami eleve elég instabil, még akkor is kéne egy szekvencia amit lemásol.

Itt már olyan rettentő kis valószínűségű eseményről van szó, hogy kitudja... lehet az összes cluster, összes galaxisából csaknitt történt meg.

Mi akkorák vagyunk, amekkorák. Hogy minden más hozzánk képest mekkora, az lehet bizonyos szempontból érdekes, de a tetteinkhez képest lényegtelen. Egy galaxishoz képest valóban nagyon kicsik vagyunk, de egy molekulához képest meg óriásiak. Nézőpont kérdése.

Én teszek dolgokat, valamilyen célkitűzéssel, vagy magamért, vagy másokért, vagy másvalamiért. Ehhez képest mérve nem vagyok sem porszem, sem óriás, és ehhez képest nem számít, hogy minden más mekkora, amivel nincs különösebb dolgom, amire nem akarok nagyobb hatást kifejteni.

Nem, mert az elemi részecskékhez képest meg pont ennyivel nagyobbak vagyunk. Ettől nem félsz?

Ki tudja, hogyan viselkednek az elemi részecskék benned...

szerintem egyiktől sem kell félni.