Depressziós vagyok. Van olyan természetes "trükk", például az alvásciklus befolyásolása, amivel el tudom érni, hogy ideiglenesen megszűnjön a borúlátásom?

"Ismerek olyan embereket, akik folyamatosan panaszkodnak, hogy ők milyen betegek, de az arra való gyógysert nem veszik be, mert fuj de xar íze van. :)"

Én kétféle gyógyszert is szedek, és nem panaszkodom. Ha segít, akkor hajlandó vagyok bármit bevenni.

"A depresszióra csak úgy van megoldás, ha az ebben szenvedő ember tenni akar ellene, vagy ha rá van kényszerítve, hogy tegyen ellene.

USA-ban vannak kifejezetten erre a célra olyan camp-ek, ahová a szülők küldik krónikus depressziós csemetéiket, ott meg erőteljesen katonás körülmények között megmozgatják őket, testileg-szellemileg is."

Tudod, mit meg nem adnék érte, hogy ilyenbe kerüljek? Mindig is azt hiányoltam az életemből, hogy valami ilyesmiben vegyek részt, mondjuk a cserkészetben (most már elég későnek érzem, nem ilyenkor szokták elkezdeni). Pont azt tartom egy nagy problémának, hogy nincs valami olyan közösség, aminek aktív tagja vagyok, és ahol közösen dolgozunk valamin. Egyébként szerintem ez nem csak az én bajom. A legjobb szerintem az lenne, ha kötelezővé vagy legalábbis nagyon népszerűvé tennék a cserkészetet.

"Ez egy szellemi tespedtség, ami, ha fizikai tespedést is kivált (ilyenkor alkohol, drogok is jönnek), akkor önerősítő kör és szó szerint bele lehet halni."

Ha sok minden mást nem is, azt azért elmondhatom magamról, hogy legalább ennyi eszem van, hogy ezekhez ne nyúljak. Mindig nagyon szilárd, már-már merev értékrendem volt, élesen elutasítottam minden olyan csoportot, ahol ilyeneket láttam. Persze azért a kamaszkorom vége felé már én is elkezdtem alkoholt alkalmanként fogyasztani, de azt is csak mértékkel. Viszont se drogot, se cigit nem fogyasztottam soha.

"Ebben nagy segítségre lehetnek a családtagok, barátok, egyáltalán a társaság, hogy ezt ne egyedül kelljen megtenni. A haver, aki veled együtt elkezd "gyúrni", úszni járni, a család, aki belehúz téged agymozgató programokba stb."

Nem tudom, valahogy nem vesz körül sok ember... a családi életünk soha nem volt jelentős (ilyenek pl. hogy közös hétvégi kirándulások, soha nem voltak, max. a rokonokhoz megyünk le kéthetente együtt, vidékre), barátom sincs sok és rendszerint elfoglaltak. Meg tudod, úgy érzem, hogy amúgy se akarom ráerőltetni magam emberekre, én se szívesen barátkoznék olyannal, mint amilyen most én vagyok. Csomószor van, hogy egy társaságban, és úgy érzem, hogy teljesen feleslegesen vagyok ott, mert nem bírok résztvenni a beszélgetésben, nem bírok mosolyogni, hülyülni, csak rontom a hangulatot. És nemigen "dicsekszem" ezzel az állapotommal, igyekszem a lehető legjobban titkolni. Ezért viszont felszínes lesz a kommunikáció, mert így csak színészkedek, és ez lehetetlenné teszi, hogy bensőségesen beszélgessünk. Az az igazság, hogy tök szívesen beszélgetnék erről emberekről, de a barátaim nagy része 1. valószínűleg ebben nem tudna tanácsot adni, mert nem éltek még át ilyet, 2. teljesen átértékelne és megijedne tőlem. Szerintem...