Mi az oka annak ha istenre gondolunk akkor az agy saját személyiségére gondol?

Tessék? Én ha istenröl beszélgetek, tehát arról a fiktív személyröl, aki elhelyezte a caillagokat az égen, meg szépen megkreálta a naprendszert, akkor valahogy nem magamra gondolok.

Érdekes, én meg nagy dumás ókori zsidó rabbikra gondolok, akik kitalálták ezt a szép mesét.

Nem olvastál túl sok ilyen írányú mesét, vagy néztél ilyen filmeket?

Érdekes, erröl még nem olvastam, link vagy forrás?

Ha nagyon kifacsart módon tekintünk a vallásra és azon belül főleg Istenre, akkor az tulajdonképpen olyan, mint a gyerekek képzelt barátja. Mindig ott van, mindenben támogat, megvigasztal, nem nevet ki, meghallgatja minden nyűgünk, stb. Ez a képzelt barát alapvetően a saját személyiségünk kivetítése. Szóval nincs közvetlen kapcsolat Isten és saját magunk között, csak ilyen közvetett módon.