Az anarchisták hogyan szoktak érvelni elképzeléseik mellett?

Egyébként ma sokan úgy gondolják, a mai demokráciák olyanok, mint az a ház, amit egy vagyon tatarozni, olcsóbb az alapokig ledózerolni és újrahúzni.

Jobb híján ezek közül sokan most anarchisták közt vannak illetve oda skatulyázódnak, pedig az ő céljuk nem is az anarchia, csupán egy más, jobb rendszer.

Csak jó lenne, ha tudná valaki, mi ez a jobb. Mert ugyebár a demokrácia nem jó, de jelenleg nincs jobb.

Wadmalac!

A hatékonyságot illetően úgy tűnik, más mércét használunk.

Kína egyáltalán nem sajátos. A diktatúra jellemző vonása, hogy keres magának egy jól használhatónak tűnő ideológiát. 1949-ben a kommunizmus ilyen volt. Az idők azonban változnak, és a mai, eddig a kommunizmus nevében kormányzó hatalom is észrevette, hogy a kommunizmus tényleg zsákutca. De ennek kimondása egyenlő a bukással, viszont jól működtetik az átmentés technikáját. Ha kapitalizmus, hát legyen az. Mert a szereplőknek mindössze a hatalom fontos.

A konszenzus hiánya valójában mindig fennáll, ha nem vigyázunk. Az embert (és így a politikust) mindig a saját érdekei vezérlik. Ilyen az agyberendezkedése, ilyen a biológiája, ez az élőlények leghatékonyabb (túlélési) működési módja. Az ritka kegyelmi állapot, ha a körülmények egy nagyobb csoportot (mondjuk egy országot) egy irányba húznak. Csakhogy az embernek tudata van, ezért képes algoritmizálni, szabályt felismerni és megérteni, így azt, hogy egy adott pillanat érdeke szerinti cselekvés egy következő pillanat érdekét agyonvághatja. Profán példa erre néhány fejlett nyugati társadalom. A politikus ott is lop. De módjával, és ha lebukik, azonnal elnézés kér és távozik. Na nem végleg, hamarosan visszajön. Nálunk kikéri magának, sőt, bosszút áll. Miért? Ott van önérzet, ezért ütőképes erő. A felismert hosszú távú érdek szerint a politikus tudja, hogy a lopást nem tolerálják, a bocsánatkérés szimpatikus, viszont ott is minden csoda 3 napig tart. Ezért jobb neki mennie, hogy „holnap” emelt fővel visszajöhessen (újra lopni, csak óvatosabban).

A konszenzus valójában az egyes csoportok (pártok, politikusok, szakmai és civil szervezetek, bármiféle alkalmi vagy hosszú távú tömörülések) egyensúlyán alapszik. Azon a tényen, hogy egyfelől egy minimális csoportesze minden szereplőnek van, ezzel felismeri, hogy nem tehet bármit, mert a „szomszéd” megtorolja. Ezáltal kialakul egy stílus, ami nem durva, ami kilengéseket megenged ugyan, de nem nagyokat, ezáltal a konszenzus azon a felismert kényszeren alapul, hogy a másik fél nagyjából hasonló erejű, és csak akkor enged érvényesülni, ha emez is engedi amazt.

Ha valamiért (külső, vagy belső ok miatt) egy csoport hatalma elkezd nőni, lesz egy pillanat, mikor már nagyon nehezen korlátozható, ezért nem is korlátozzák. Innentől minden a csoport belső értékrendszerén múlik (azaz esetleges). Triviális külső ok volt például a keleti blokkon a Szovjetunió. Belső ok, ha nem vesszük észre egy ideológia hátulütőit, mert például egyé tényezőkkel vagyunk elfoglalva. Mire felfigyelünk, lett egy relatív túlhatalmú csoport, és ettől kezdve bármi lehet.

Jelesül itt Európában volt hidegháború, ami nem múlik el ennyi idő alatt nyomtalanul. Volt nagy összeborulás 1990-es évek elején, ami valójában új piacszerzés volt a keleti blokk felszabadulási eufóriájában. És az Unió alapeszméjét, a konszenzus feltételét, a koherencia megteremtését éppen az eltérések nem engedik megvalósulni. Ha engednék, mi már rég nem kapnánk pénzeket. Legalább 10 éve, de lehet hogy soha. Mert felzárkózásra szánt pénz csak akkor az, ha szigorúan ellenőrzik. De ezt nem teszi, mert ők is lopnak, csak kisebb mértékben (csak jóval nagyobb kalapból ezért nominálisan sokkal nagyobbat).

Ami pedig a mi kormányzó és ellenzéki pártjainkat illeti, nos, azokra a párt jelző se illik. A kormányzás valóban hatalomhalmozás bármi áron, az ellenzés valójában formális szurkálás, hátha az is alkalmas a lopásra. Cél, koncepció, ami a társadalomra vonatkozik, nincs, se jó, se rossz.

És kérded, mi lenne jobb a demokráciánál. Semmi. Ezt sokan tudják. És azt is, miért nem javul. Mert a demokrácia kulcsa a tömeg ereje és öntudata. Ha nincs neki, akkor meg kell tanítani rá. De a tömeg ezt nem akarja, mert elhitte, hogy neki a jó a rossz. Új hitet adni ellenszélben is elehet, csak soká tart. Az azonban biztos, hogy öntudatos tömeg nélkül semmi se megy, mert mindig mindenki a „többségre” hivatkozik (nincs lehetősége másra), ezért kényszere, hogy az maga mellé állítsa. A tömeg meg áll. Hol ide, hol oda, minden ráció nélkül, téves hit alapján, de ami a legrosszabb benne, tökéletesen instabil. Arra nem lehet építkezni.

Egy dologban bízhatunk. A túltermelés fokozódik. Ez olyan feszültségeket generál, hogy előbb utóbb valahol eldurran. És akkor a nagy instabilitásban kicsike erőtöbblet elég egy új irány vételére. Már ha megússzuk.