Korunkban - legalábbis a nyugati kultúrkörben és azon belül is hazánkban - miért vált tabuvá a halál? Nem beszélünk róla, mint régen a szexualitásról. A nyugati embert miért rázza a halálfélelem?

Mert nagyjából minden kényelmetlen dologtól igyekszünk elkülönülni.

Az ember legnagyobb félelme a halál, mert sejtelme sincs arról, hogy milyen, hogy mikor jön el, és legfőképpen, hogy mi van utána.

A szexualitásról azért mindig is volt szó négyszemközt, ez "külső" tiltás volt (a nyugati kultúrkörben legalábbis), de a halál, ahogy én látom, az egyén félelme, ezért négyszemközt sem szokás róla beszélni (makszimum érintőlegesen, mintegy "megkönnyebbülve", hogy nem mi voltunk soron).

Valahogy a halálhoz csak negatív dolgok tapadtak, a sokk, a gyász, a szenvedés, szerintem emiatt.

A "nyugati kulturkorben" sokkal inkabb jellemzo, hogy engedik otthon meghalni a szuloket/rokonokat. Magyarorszagon jellemzo, hogy amint beteg lesz es apolni kell, rogton beb#sszak valami elfekvobe, hogy huszonnyolcadmagaval egy szobaban, de megis egyedul, maganyosan dogoljon meg az illeto.

Kulfoldon fejlett hospice tamogatas van, es egesz iparag epult az idosgondozasra.

Magyarorszagon csak a bentlakasos idosgondozas van meregdragan, es borzaszto apolokkal.

Szoval a kerdesed csak Magyarorszagra ervenyes, es nem tudom, miert alakult igy a magyarok hozzaallasa.

Hát, nem tudom, szerintem azért nem egészséges, ha ez könnyed hétköznapi társalgási téma. Már csak a megelőlegezett tapintat miatt is, hiszen egy társaságban bármikor lehet valaki, akinek esetleg friss fájó emléket piszkál fel egy hozzátartozó nemrég történt halála miatt.

Józan logikával el kell ismerni, hogy a halál ugyanolyan része az életnek, mint a születés. De mégiscsak más tartalma van.

Nyaralás alatt sem az a fő beszédtéma, hogy mikor megyünk már haza.

Nem tudom, mi jobb, ha kissé tabuként, negatív tartalommal, lehetőleg kerülve kezeljük, vagy ha annyira hétköznapian részévé tesszük az életnek, hogy megszokottságával kiöli az empátiát.

Egyébként szerintem olyan területen, ahol beszélni KELL róla, nincs elnyomva a téma, sőt, az ilyen cikkek teljesen tárgyilagosan kezelik.

"A gyásznak meg volt a maga menete, a közösség támogató ereje, ma nincsenek ilyen rituálék, kapaszkodók."

Nem tudom, ez szerintem éppen a hétköznapivá és együttérzés-mentessé válás jele.

A téma körüli hagyományok, hozzáállás, mondhatni rituálék kihalása szerintem sima kulturális szegényedés, ami sajnos az élet sok más területén is érezhető.

A halál körüli hagyományoknak nagy támasza volt a vallás, ez a vezetővonal meg egyre gyengébben van jelen.

Az egyházi temetés, gyászmise stb. is elvesztette eredeti jelentőségét, a megtartása inkább csak kényszerítő társadalmi szokványnak érződik szinte mindenkinek, a halottól való őszinte kollektív búcsú rész csúnyán felejtődik.

A keleti kultúrákban a halál az élet szerves része.

Ezen mondjuk lehetne vitatkozni (merthogy a tervezett halál nem kötelező, ez egy evolúciós vívmány) - de a lényeg az, hogy így mindenki pontosan tisztában lesz a hozzá tartozó dolgokkal, és sokkal könnyebben viseli. Természetes neki.

Nálunk meg annyiban tabu, hogy nem tanítunk semmit róla. Így aztán mindenki maga küzd meg vele - ahogy tud. Nyilván ez sokkal rosszabbul megy neki, mintha az emberiség kollektív tudását használná.

Hasonlóan a szexet se nagyon tanítjuk (alig-alig) - így aztán ezzel is küzdenek a fiatalok. Mármint nálunk, mert keleten ezt is tanítják.

Hogy régen valóban közelebb állt a halál az emberek életéhez, a gondolkodáshoz, az kétségtelen. Pl. bizonyos ünnepekkor megterítettek a holtaknak is, koccintáskor a földre öntöttek egy keveset a holtak emlékére, esküvőkön, örömteli ünnepeken is számtalan formában jelent meg a memento mori. Fordítva is így volt, volt olyan szokás is, hogy egy fiatalon elhunyt fiúnak, lánynak a temetéskor kvázi eljátszották az esküvőjét is, vagy ott van a halotti tor is.

Hogy mi a változás oka? Nem vagyok szakértője a témának, csak igyekszem hangosan gondolkodni:

1. A vallás kevésbé hangsúlyos. Régen egy faluközösségben triviálisnak számított, hogy valaki hisz Istenben, keresztény. Ma nem az. Vannak ateisták, materialisták, és a hívők is sokkal gyakrabban látják a vallás alternatíváját, több belső, akár ki nem mondott kétségük van a vallással kapcsolatban, vagy nem annyira a hétköznapuk része, hanem afféle vasárnapi rituálévá silányult. Míg egy hívő számára a halál csak egy állomás, az halott testi mivoltában ugyan valóban meghalt, a lelke elérhetetlen távolságra került, mégis benne van, hogy az illető nem semmisült meg teljesen, ott van a mennyországban, boldog, továbbra is figyel ránk, stb… Ilyen értelemben kevésbé volt talán félelmetes a halál, mint ma.

2. Fejlődött az orvostudomány. A gyerekek fele nem hal meg még mielőtt felnőtté válik, az emberek tovább élnek, így ritkábban is találkozunk a halállal.

3. Nőtt az életszínvonalunk. Régebben az élet sokkal szenvedéstelibbnek tűnt, ma az ember azt érzi, a halál kevésbé megváltás, sokkal többet vesztünk a halálunkkal. Van mit elveszteni.

4. Nőtt az életszínvonalunk. Régen ha valaki haldoklott – akár évekig is –, az jobb híján otthon, a családban, a család jelenlétében történt. Ez bizony sok nehézséggel is jár. Ma van arra anyagi lehetőségünk – és meg is jelent ilyen jellegű szolgáltatás mellé –, hogy a problémát másokra bízzuk, adunk valamennyi pénzt, és majd valaki mások fogják a nagypapát istápolni naphosszat. A rohanó világban erre nekünk úgy sem lenne időnk, se energiánk.

5. Átalakult a szociális kapcsolatrendszerünk. Régen egy faluközösség eléggé zárt és fix közösség volt, volt vagy száz-kétszáz ember, akit ismertél, és őket ismerted a születésetektől a halálotokig. Ma sokkal kevesebb ennyire szoros ismerősünk van. Továbbra is százakat ismerünk, de ezek egy része cserélődik, a közelebbi ismerősökből – osztálytársak – távolabbi ismerősökké válnak, már nem vagy tanúja az életüknek, a közeli ismerősök köre kicserélődik, mondjuk osztálytársakról munkatársakra. Ezek jó részének sem a teljes életére látsz rá, hanem csak adott szituációban látod őket.

6. A média egyik hatása, és a szociális kapcsolatrendszerünk átalakulásának egyik formája, hogy a tényleges hús-vér ismerősöket fel tudják váltani médiaszereplők, politikusok, művészek, sztárok, celebek. A bulvárhíreknek köszönhetően olyan érzése van az embernek, mintha ők ismerősök lennének, tudod mit csinálnak, a bulvárhírekből megtudod, hogy hol nyaraltak, ki csalt meg kit kivel, milyen teljesen banális és hétköznapi dolgok történtek velük. De javarészt mégiscsak egy megkomponált, pozitív szerepben látod őket, ami távol áll a valóság sokféleségétől. Másrészt ezek is cserélődnek, sokukat elfelejted, jönnek mások helyettük, és a halálukról vagy már nem is tudsz, vagy ha igen, mégis kellően távoliak ahhoz, hogy ne érintsen meg annyira mélyen, mint mikor egy 40 éve ismert szomszédod halt meg, akivel hetente kétszer váltottál pár szót.

7. A média másik hatása, hogy összefonódik a kereskedelemmel. A kereskedelem célja meg az, hogy te életigenlő legyél, a reklámok, filmek, sorozatok nagyon sokszor idealizált, pozitív képet festenek az életről. Vannak persze drámák is, ha a filmeket, sorozatokat nézzük, de azért a legtöbb filmben egészséges, fiatal, szép szereplők vannak, egy kávéreklám egy fiatal, szép, boldog családot mutat idilli állapotban, patyolat tiszta, rendezett házban, nyáron, stb… Még véletlenül sem 50 éves káromkodó, elhízott emberekkel reklámoznak egy kávét, akik éppen azon anyáznak, hogy miért nincs elmosogatva, és mit keres a szennyes zokni a kanapén. Ez pedig az emberben óhatatlanul valami olyan képet fest, hogy az élet szép, örökké fiatal, híján van mindenféle negatívumnak, és ha az életed nem is tűnik ilyennek, a probléma veled van, te vagy a kivétel, és ezen sürgősen változtatni kell, pl. a mosatlan edényeket el tudod tüntetni, ha legközelebb x márkájú kávét fogsz venni. Tudom, hogy hülyeség, de tudat alatt létrejönnek ilyen irracionális képzettársítások. Bár nem értek egyet teljesen a mondással, de mégis valamire rámutat: „Az élet szenvedés. Aki mást állít, az vagy hazudik, vagy eladni próbál valamit.”

8. Az életünk felgyorsult. Régen lehet, hogy a parasztbácsi kiment a fiával szőlőt metszeni, egy ideig még talán beszélgettek is, de az öreg rutinosabb volt, elmaradtak egymástól a szőlőben. A szőlőmetszés már rutinszerűen ment, nem kellett rá figyelni. Mit csinál az ember ilyenkor, mikor egyedül van, és odafigyelést nem igénylő tevékenységet végez? Gondolkodik. Gondolkodik az élet kisebb-nagyobb dolgairól, hogy kivel mi történt a faluban, miért történt, mi lehetett az ok. Gondolkodott egy problémán, rágódott a megoldáson. Vagy éppen gondolkodott a halálon, az elmúláson. Volt ideje, lehetősége szembenézni az élet minden területével, jóval és rosszal egyaránt. Nem csoda, ha sokuk valóban egy józan paraszti észre, megfontolt bölcsességre tett szert. Ma mit csinálunk? Ingerekkel vesszük körbe magunkat, betáblázzuk a napunkat. Nem szembenézünk a problémákkal, hanem menekülünk tőlük. A legtöbb ember feszeng, majd beleőrül, ha egyedül kell lennie, csend van, és nincs mit csinálnia. Ha van lehetősége, akkor ilyenkor megnéz egy filmet, zenét hallgat, vagy bármit, ami vezeti a tudatát, a gondolkodását, csak hogy ne kelljen bizonyos kérdésekkel, problémákkal szembenéznie, azokról gondolkodnia.

Valahogy ezek mindegyike miatt vált szerintem tabuvá, mert ritkábban jelenik meg az életünkben, és teszünk is azért, hogy ritkábban jelenjen meg. Félünk tőle, nincs lehetőségünk, de ha van, akkor sincs bátorságunk arra, hogy szembenézzünk vele, hogy elfogadjuk, vagy elfogadhatóbbá tegyük, meglátva benne a szükségszerűséget, alkalmasint az esetleges pozitív oldalát is.

Hát szerintem meg az egész kérdés egy hazugság, kérdező saját kis magánelmélete.

(Sokan beírnak ide ilyesmi kérdést- illető kitalál magának valamit, hogy mi a rossz a "mai világban", persze csak a saját közvetlen kis életecskéjéről beszél a valóságban, és buta általánosításokat állítanak. Csak ürügy a panaszkodásra.)

"tabuvá vált a halál...nem beszélünk róla"

- soha nem tapasztaltam.

"Régen otthon, családi körben hunytak el az emberek, ma sivár, kórházi miliőben"

- ahaa, persze.

"A gyásznak meg volt a maga menete...ma nincsenek ilyen kapaszkodók..."

De.

Halt már meg rokonod, kérd.? Mi temettünk sokakat, úgyhogy sztorizhatok, ha jól jönne neked.

"rázza a halálfélelem"

...És itt már csak a s@@@edből beszélsz.

Ne vádaskodj pofátlanul hülyeségekkel jobbra-balra, légy szíves. Megtisztelnél.

Na igen, fogalmazhattam volna én is finomabban. :D

Szívesen meghallgatom kérd. személyes tapaztalait az általa megélt régi, vagy vidéki szokásokról (remélve, hogy ezek valódi élmények, nem romantikus fantáziák...) Arra is gyanakszom, hogy itt igazából nem egy ma-tegnap, hanem egy város-vidék szembenállás a fejében, legalábbis ezt a "közösség erejét" akár egy századeleji városi közösségbe se nagyon tudom elhelyezni, de majd kérd. elmondja.