Akik annyival érvelnek a hun-magyar rokonság ellen, hogy hallásra nem hasonlít, azok szerint a nyelvészek mit csinálnak évekig?

„szóval nem a tanulás hosszúságáról érdeklődtem, hanem arról, hogy amit kijelentenek, amögött kutatás is van, nem csak 5 perc guglizás, ahogy egyesek megoldják a kérdést”

Azt nem vitatja senki, hogy kutatás van mögötte, de általában akik valamely kutatási eredménnyel nem értenek egyet, szintén nem 5 perc gúglizásra alapoznak (bár tudom, a kérdés nem róluk szólt).

„még egy gondolat: az összehasonlító nyelvészet talán nem ellenőrizhető, viszont az összes többi ága igen, így aki a nyelvészetet nem nevezi tudománynak, csak azt mutatja, hogy nem tudja, mikből áll.”

Ebben egyetértünk, azonban az azért kimondható, hogy a tudomány/áltudomány kérdése főleg az összehasonlító nyelvészet kapcsán vetődik fel (és mivel a kérdés a finnugor rokonságról szól, így most is főleg erről az aspektusáról beszélünk). És az összehasonlító nyelvészek szeretik azt a sztereotípiát hangoztatni, hogy amit ők csinálnak, az vitathatatlanul tudomány, míg az ún. „alternatív nyelvrokonítás” csak „dilettáns, áltudományos, délibábos nyelvészkedés”. Pedig ha az „alternatív nyelvrokonítás” áttekinthető, objektivitásra törekvő, tudományosnak minősíthető módszerekkel történik (legyen a végkövetkeztetés akár helyes, akár helytelen), ugyanúgy tudománynak kellene minősülnie (vagy ha ennyire számít az ellenőrizhető módszertan, akkor az összehasonlító nyelvészetnek sem). De akadémikus nyelvészeink sokszor még a nemzetközi tudományos folyóiratokban közölt, igen komoly revíziós folyamaton átesett, és a bírálók által végül elfogadott eredményeket is hajlamosak áltudományosnak bélyegezni, ha az épp nem egyezik a koncepciójukkal. És nekem ez nagyon nem tetszik. Nem kell egyetérteni mindennel, de attól még ne vonjuk kétségbe azt, hogy az „alternatív nyelvrokonítás” számos képviselője szintén tudományos módszerekkel dolgozik, és azt se felejtsük el, hogy az összehasonlító nyelvészet klasszikus módszertana sem ellenőrizhető, így nem is feltétlenül helyes, nem vitathatatlan, ergo a korrekt módszertannal (még ha nem is ellenőrizhetők ezek sem) alátámasztható alternatív elméletek a finnugor elmélettel egyenértékűek. Mégis úgy viselkednek egyesek, mintha a finnugor elmélet valami felsőbbrendű kategóriát képviselne, és akik támogatják, azok mind „tudós nyelvészek”, akik pedig alternaítv elméleteket találnak ki (vagy támogatnak, esetleg csak nem utasítják el), ők csak „áltudományos, délibábos dilettáns nyelvészKEDŐK” (akkor is, ha mellesleg ők is szakmabeli nyelvészek). És akik ezt az álláspontot képviselik, pont ők válnak áltudományossá (nem a módszertanuk miatt, hanem az általuk alkalmazott kettős mérce miatt, mivel az alapvető tudományos kritérium, az objektivitás sérül). Tehát nem az egyes ágazatokat, hanem az egyes írásokat érdemes inkább megvizsgálni, hogy mennyire számítanak tudományosnak.

Egyébként a nyelvészetnek vannak más területei is, amelyeknek szintén nem sok köze van a tudományossághoz vagy az igényességhez, pl. egyes (főleg szaknyelvi) helyesírási szabályok néha minden logikát nélkülöznek (és ha valaki logikus, áttekinthető, bár a szótárral nem mindenben egyező helyesírást használ (mivel pl. pont a szótárban lévő logikai ellentmondásokat akarja feloldani), akkor a nyelvész őt minősíti azzal, hogy helytelenül ír, mert az y szó „nem vagylagos” helyesírású). Sok olyan cikket olvastam, ahol a nyelvész hosszasan részletezi, hogy egyes szakszövegekben miért és hogyan használnak egyesek egyes szavakat HELYTELENÜL. Ezzel csak az a baj, hogy a nyilvánvalóan ugyanabba a logikai csoportba tartozó szaknyelvi szavak egy része „vagylagos”, azaz legalább kétféle módon írható, míg más részük csak az egyik, harmadik részük pedig csak a másik módon (ennek "oka" egyszerű: úgy szerepelnek a szótárban). Hiszen a szótár véletlenül sem útmutató, hanem abszolút vitatahatlan törvény... Fordítva jobb lenne: inkább azon kellene elgondolkozni, hogy a szakma miért nem úgy írja az adott kifejezéseket, mint ahogy a szótárt készítő (és az adott szakmához amúgy nem értő, így számos finom különbséggel/jelentésárnyalattal tisztában sem lévő) nyelvészek elvárnák (főleg úgy, hogy az ő dolguk lett volna a szabályokat már eddig is a logika alapján megalkotni, amit nem tettek meg, de még most sincs késő). De természetesen az fel sem merül, hogy a szótár „helytelen”...

Nézzük meg pl. szakszövegekebn a latin ....alis végzősésű szavakat. Az irányelv szerint laikusoknak szóló szövegben, vagy a magyarban már meghonosodott kifejezéseknél megengedett a .....ális használata (azaz a helyett á-val). Míg szakembereknek szóló szövegben inkább az ....alis forma használata váratik el. Emellett egyes szavakat csak ....alis végződéssel „szabad” használni, mivel a szótárban á-val nem szerepelnek (akkor is, ha egyébként a szöveg írója a többi szónál az ....ális alakot preferálná). De mellette az is elváratik, hogy a szöveg egységesen használja a latinos vagy a magyaros helyesírást, miközben egyes szavakat csak latinosan szabad írni, és akkor inkább az egész szöveg legyen latinos, de akkor meg az a dilemma merül fel, hogy a magyar szavak egy részét is írjuk át latinosra, a végén pedig az egész szöveg igen „hülyén” fog kinézni.... Ha pedig valaki következetesen a magyaros alakot használja, akkor meg abba kötnek bele, hogy egyes szavak „nem vagylagos” írásúak. Egyébként sem értem, hogy mi baj lenne a „kevert” helyesírású szövegekkel, mivel egyes sazvak inkább latinos, más szavak inkább magyaros formában elterjedtek. Elég lenne azt ajánlani, hogy ugyanazt a szót lehetőleg ne használjuk több különböző formában ugyanabban a szövegben (bár néha még ez sem lenne tartható, pl. ha orvosi szövegben az irányok magyaros használata mellett dönt valaki, akkor a latin anatómiai nevekben még ugyanúgy latinosan kellene használnia ugyanazt a szót)....

Az egész káoszra lenne egy igen elegáns megoldás, amely más előnyökkel is járna. Sajnos az írott szöveget olvasva ezen szavak kiejtése sokszor bizonytalan, mivel az ....alis alakot hazsnálva sokszor nem derül ki, hogy azt latinosan „....álisznak” kell ejteni, vagy magyarosan „.....álisnak”. És annyit kellene tenni a szótárt író nyelvészeknek, hogy megfogalmaznak egy AJÁNLÁST, amely szerint a latinosan ejtendő szavaknál az „....alis” formát, míg a magyarosan ejtendőknél az „....ális” formát preferáljuk (és innentől minden ilyen szó automatikusan „vagylagos” lenne, tehát még azt sem kellene külön megtanulni, hogy melyik szót melyik formákban „szabad” használni (főleg, hogy ma is főleg azon alapul a különbség, hogy a szótár írójának éppen eszébe jutott-e egyik vagy másik formát beleírnia). Az ajánlástól természetesen el lehetne térni, ha a szöveg logikája úgy kívánja. De ez még egyik szabályalkotónak sem jutott az eszébe, pedig elvileg pont ez lenne a dolguk....

Inkább megfogalmaznak SZABÁLYOKAT (ajánlások helyett), amelyek sokszor inkább kaotikusak, mint éSSZerűek (tudom, ezt a szót sem így kell már írni...) És innentől ami eddig helyes volt, holnaptól helytelen lesz. Itt pl. lett volna értelme a „vagylagos” szabály alkalmazásának, ha már mindenképp be akarták vezetni az éSZSZerű formát. Meg általában az sem érdekel senkit, hogy az emberek mit hogyan tartanak logikusnak (és nem is mérik fel „alaposan”, hiába állítják azt). Egyszerűen leül egy bizottság, és eldönti, hogy jövő évtől mit hogyan KELL írni (nem pedig azt, hogy hogyan AJÁNLOTT). Persze elméletileg valóban csak ajánás, de ha valaki el mer tőle térni, akkor már rögtön azt mondják, hogy HELYTELEN. Pedig ha valóban csak ajánlás lenne, akkor a helytelen helyett a szokatlan, vagy a nem ajánlott kifejezést kellene inkább használni.

„Hadd kérdezzem meg, honnan informálódsz....”

Nagyjából mindenhonnan, mivel próbálok nyitott lenni (így elolvasok olyan cikkeket is, amikkel egyébként nem értek egyet, vagy amik nem túlzottan tudományos igényességgel íródtak), ugyanakkor elég kritikus is vagyok. És mivel magam is kutató vagyok, el tudom dönteni egy módszertanról, hogy tudományosnak minősül-e, egy szabályról, hogy logikus-e, valamint egy kritikáról, hogy mennyiben jogos, illetve mennyiben mellébeszélés. A 2 kiemelt konkrétumnál adok részletes linkeket is (de bármi másról is, ha érdekel).

„Ilyet még sose láttam.”

Én már láttam.

Vegyük pl. a nosztratikus elméletet, amely a klasszikus nyelvcsaládok közötti kapcsoaltok és rokonsági viszonyok feltárásával foglalkozik, emellett teljesen új megvilágításba helyezi az ugor-török háborút is (mivel lényegében az eurázsiai elmélet szintén az uráli és altaji nyelvek rokonsága mellett érvel (hozzávéve még az indoeurópai nyelveket is, bár azok nyelvtanilag távolabb állnak a másik 2-től). Az elmélet mellett egyértelműen tudományos módszerekkel érvelnek, pl. a PNAS-ben (amely az USA Tudományos Akadémiájának folyóirata) is publikálva:

[link]

[link]

A nosztratikus elmélet ellen „akadémiai körökben” is mindössze annyi ellenérvet tudnak felhozni, hogy (szerintük) „nem figyel a nyelvi modell történeti realitására.” ( [link] ) Ez a kritika egyébként a finnugor elmélet ellen (és bármelyik másik elmélet ellen is) szintén felhozható lenne, de ott valamiért nem jelent gondot.

Az MTA Nyelvtudományi Intézetének egyes munkatársaihoz köthető blog (amely jóval inkább finnugrász propagandaoldal, mint valódi tudományos blog) mégis úgy tekint erre az elméletre, mint a többi (szerintük) „finnugorellenes” elméletre. Egyébként sem világos számomra, hogy mitől lenne a nosztratikus vagy az eurázsiai elmélet finnugorellenes (bár a cikkben leírják, hogy szerintük miért, de ezt én nem tudom elfogadni), hiszen nem kérdőjelezi meg ezen nyelvek rokonságát.

[link]

Megjegyzik, hogy a „finnugorellenes” elméletek .... ritkábban az uráli családfát bővítik (nosztratikus „elmélet” és rokonai). Ezek azért minősülnek finnugorellenesnek, mert módszertanukban gyökeresen különböznek a finnugrisztikától. Aztán így folytatja: „a rendkívül sokféle tudománytalan elképzelést néhány dolog azonban összeköti....” Tehát a „nosztratikus elméletet és rokonait” egy kalap alá veszi az összes többi, valóban áltudományos vagy legalábbis a szerző által annak gondolt elmélettel. A cikk kulcsszavai között szintén szerepel az „áltudomány” kifejezés.

Az egyik linkelt PNAS-cikket részletesen is kivesézik az alábbi bejegyzésben:

[link]

Nézzük csak, mik a nyest szerzőinek főbb problémái a cikkel:

„gyanakvásra ad okot, hogy szerzői között két biológust, egy pszichológus-biológust és egyetlen nyelvészt találunk.”

Én pedig azt nem értem, miért baj, ha valaki multidiszciplinárisan közelíti meg a problémát.

„Ráadásul nyelvészünk, Andreea S. Calude neve már felbukkant a nyesten is egy másik gyanús projektben.”

Tehát még mindig nem a tartalommal foglalkozunk, hanem a szerzők személyével. És ez már a 2. dolog, ami „gyanús”. Nekem meg az a gyanús, hogy nekik minden gyanús. A PNAS pl. pont nem az a folyóirat, ahol átengednek olyan cikkeket, amelyek nem felelnek meg ehy nagyon magas szintű követelményrendszernek... Azt is megnézném, hogy a nyest bármely szerzője mikor fog PNAS-színtű folyóiratokban bármit is publikálni.

„Nem növeli a bizalmat az sem, hogy a szerzők nem egy nyelvészeti folyóiratban, hanem egy elsősorban természettudományokkal kapcsolatos cikkeket közlő folyóiratban tették közzé.”

A PNAS egy multidiszciplináris tudományos folyóirat, nehogy már az legyen a baj, ha valaki ebben mer publikálni.

Aztán csak rátérnek a „konkrétumokra”, de eléggé elferdítik őket. A bejegyzés alattti hozzászólásokban részletesen elhangzik, hogy mit, és hogyan.

Nézzük a végkövetkeztetést: „Az összehasonlító nyelvészet ma egyetlen módszert fogad el a nyelvek rokonítására: a jelentésük alapján rokonítható szavak között megfigyelhető szabályos hangmegfeleléseket.”

Egyrészt nem csak az összehasonlító nyelvészet van a világon, másrészt az általuk elfogadott módszer helyessége ugyanúgy nem ellenőrizhető, így nem kellene a cikk módszertana fölé helyezni. És ami a legfontosabb: az uráli és altaji nyelvek alapszókicse közötti szabályos hangmegfelelések az összehasonlító nyelvészet által elfogadott módszert alkalmazva is kimutathatók (amelyre egyébként rengeteg példát lehet találni a nosztratikus nyelvészettel foglakozó irodalomban, valamint a nosztratikus nyelveket egyszerre tartalmazó etimológiai szótárakban is). De ezekről a nyesten inkább nem vesznek tudomást, nehogy veszélybe kerüljön a „finnugor elmélet végső győzelme”. Addig meg továbbra is lehet állítani, hogy minden elmélet, ami nem a „finnugor eredet” mellett érvel, csak „áltudományos, délibábos, dilettáns nyelvészkedés”. Nem kell természetesen egyetérteniük az elmélettel, viszont attól, hogy ők nem értenek vele egyet, attól még az elmélet nem válik sem helytelenné (mivel ahhoz cáfolni kellett volna), sem áltudományossá (mert ehhez meg a módszertanról kellett volna bebizonyítani, hogy helytelen, vagy a cikk következtetéseről bemutatni, hogy az adatok és az alkalmazott módszetan alapján nem vonható le logikusan az a következtetés, amit a cikk állít). Egyiket sem tudták. Innentől pedig az álláspontjuk nem több magánvéleménynél, amelyet nem volna szabad tényként kinyilatkoztatniuk.

„mert amiket a helyesírásról írsz, annak pont az ellenkezőjét tapasztalom.”

Azért említettem meg a helyesírást, mert pl. a nyelvészek ezzel is foglalkoznak, és szintén eléggé aggasztó módon. Pl. az orvosi helyesírással foglalkozó (siralmasan kis mennyiségű) szakirodalomból szemezgetve könnyen ráakad az ember vállalhatatlan „érvelésekre”:

Pl.

[link]

„mivel az adatok forrása szakembereknek szóló szöveg, indokolatlan a fonetikus átírás – már csak azért is, mivel ezek a szavak nem vagylagos írásmódúak”

Szerintem meg kellene hagyni az eredeti szöveg szerzőinek azt a jogát, hogy eldöntsék, hogy az adott szót az adott szövegben hogyan írják. Akár „vagylagos” a szótárban, akár nem. Egyébként a 7. táblázatban felsorolt példák egyikével sincs az égvilágon semmi baj. Főleg akkor, ha az adott művek szerzői egyébként is a magyaros írásmódot követik (még akkor is, ha egyesek szerint ez „indokolatlan”). Főleg, ha az az egyetlen érv amellett, hogy indokolatlan, hogy „nem szerepelnek a szótárban”. Egyébként a szakemberek miért ne preferálhatnák a magyaros alakot? Kicsit úgy tűnik nekem, mintha a nyelvészek akarnák eldönteni, hogy a szakembereknek szóló szövegekben márpedig a latinos alakokat KELL használni (tudom, nem kell, csak nagyon ajánlott....)

Másik példa:

[link]

„Az Orvosi helyesírási szótár vagylagos, azaz latinos es magyaros írasmódú szavai között vannak szabad es kötött használatú formák”

„A kötött használatú formák esetében a magyaros köznyelvi alak mellett foglal a szótár állást..”

Ez megint azt sugallja, hogy bár látszólag a magyaros írásmódot támogatjuk, ez csak a „vagylagos” írású szavakra érvényes, viszont a szótárból valamilyen okból nem szereplő vagy csak latinosan szereplő szavaknál már nem így van ez. Ld. az előző példát. Pedig nem arról van szó, hogy ezek a szavak ne léteznének magyaros írásmóddal, hanem pusztán arról, hogy a szótárban nem szerepelnek.

Ugyanebben a műben:

„Az idegen képzőjű idegenesen írt szóban a magánhangzók kiejtésbeli megnyúlását az írásban nem jelezzük”

Ezzel az a probléma, hogy a „már meghonosodott” kifejezésnél ez nem így van (ld. extracelluláris, intracelluláris, mediális, laterális), és ezek a szavak pl. „vagylagosak”. Más alakoknál (ld. a példákat a kinkelt cikkben) meg a szabály alapján szinte már tilos az á-s forma használata. Pedig pont az a/á használatából derülne ki, hogy ezeket a szavakat „magyarosan” vagy „idegenesen” írjuk, mivel nincs bennük pl. s/sz vagy s/z változás. A parenterális kifejezésnek pl. egyértelműen elfogadhatónak kellene lennie á-val (a magyaros írást preferáló szövegekben mindenképp). Később szóba is kerül ez, de megint arra lyukadunk ki, hogy a szótár alapján akarjuk eldönteni, hogy mely szavak írhatók magyarosan is (és ott ugyebár a magyaros alakot kellene preferálni), míg más szavak csak idegenesen írhatók. Teljesen logikátlan. Mert innentől nem igazán lehetséges a magyaros alak preferálása, mivel vannak szavak, amiket mindenképpen idegenesen kellene írni, innentől meg a teljes szöveg helyesírása válna kevertté, ami az ajánlás szerint szintén kerülendő... Innentől meg választhatunk, hogy melyik szabályt ne tartsuk be a 3 közül. Szintén egyszerűbb (és logikus is lenne, szemben a most helyesnek tartott rendszerrel) lenne, ha az összes ilyen kifejezést „vagylagos” helyesírásúnak tekintenénk, és a szerzőre bíznánk, hogy melyik alakot használja. Én pl. kiejtés szerint alkalmaznám: amit latinosan ejtünk, ott a latinos, amit magyarosan ejtünk, ott viszont a magyaros írásmódot támogatnám (de ha más másképpen használná, azon sem akadnék fenn, mert jogában áll).

Az idegen elemeket tartalmazó összetett szavak írása szintén kaotikus, mivel a magyarban önállóan nem szereplő szóelemeket nem vesszük külön szónak, akkor sem, ha egyértelműen szakembereknek szól a szöveg, akik tisztában vannak azzal, hogy egy idegen szó összetett-e. Számomra pl. a „pacemaker-beültetés” alak használata logikusabb lenne, mint a szabály által támogatott „pacemakerbeültetés”. És ehhez még szakembernek sem kellene lenni, csak angolul kellene tudni, ami ma már azért nem olyan nagyon ritka...

Ha nem szaknyelvről van szó: az ésszerű/észszerű, árboc/árbóc, stb. esetében korábban a 2. alak használata számított hibának, most pedig már az 1. alak használata számít hibának. Ennek a szabályalkotásnak mi volt a célja (és hol van benne a logika)? Miért nem lehetett ezeket is „vagylagossá” tenni? Főleg, hogy az „árbóc” szó nem is kifejezetten gyakran fordul elő hétköznapi szövegekben. A „posta” szót szintén sok helyen hosszú ó-val ejtik, ott mégis megmaradt a rövid alak. Az árbocnál viszont nem.

Az sem ésszerű, hogy aki egyszer megtanulta helyesen leírni az ésszerű szót, mostantól helytelenül írja, mivel ma már észszerűnek kell írni, az ésszerű forma helyesírása pedig helytelen... Ez pl. nagyon nem észszerű. És akik pl. idén fognak érettségizni, nekik már az új szabály szerint értékelik a munkáját, pedig amikor az iskolát kezdték, akkor még csak a régi szabályozás volt érvényben. Miért kell önkényes, ráadásul sokszor buta szabályokat ráerőltetni az emberekre? Ha már mindenképp változtatni kell, miért nem tesznek egy szót először vagylagossá, és aztán (10-20 év múlva) ki lehetne venni a „régies” alakot a „javasolt” formák közül, amennyiben az emebrek valóban az új forma használatát érzik ésszerűnek. Ha nem, akkor pedig nem. Miért érzik úgy egyes nyelvészek, hogy ők hivatottak eldönteni, hogy egyes szavakat holnaptól hogyan kell írni (annak ellenére, hogy a másik írásmóddal sem volt semmi baj)?

Egyébként valóban azt hallani mindenhol, amit írsz, de a gyakorlatban valamiért mégsem érvényes már a dolog...

Szerintem maga a kérdés nincs túl lényegi, egyik ez hogy ha ezzel azzal érvelnek akkor mit csinálnak évekig. Teljesen mindegy mit csinálnak évekig, mert a évekig tartó munka önmagában nem erősít meg és nem cáfol semmit.

Másik hiba a kérdésben ami szerintem félrevezető irány az az hogy akik cáfolják azok főként nem ezzel érvelnek, hogy hallásra sem hasonlít.