Mit mutat Marshall pénz-árupiac elmélete?

Marshall a szubjektív közgazdaságtan alapvetése – mely szerint a gazdálkodó egyén célja szükségleteinek maximálása – kapcsán a csökkenő élvezet elvének érvényesüléséhez fűzte hozzá, hogy „A szükségletek változatossága végtelen, de minden egyes szükséglet számára van egy határ.” [1] S az elmélet szerint az adott szükségletet kielégítő jószágkészlet utolsó egysége értékelődik ezen a határon a fogyasztó szubjektív értékítélete alapján, amely számára a határhaszon. Példán illusztrálva: Ha X nagyságú szükségletből a fogyasztó kevesebbet, csak Y nagysághoz tud hozzájutni, akkor hajlandó az Y nagysághoz tartozó fogyasztási egységeket magasabbra értékelni, mintha a teljes X nagyságú szükségletét ki tudná elégíteni. Tekintve, hogy piaci körülmények között a szükségletek kielégítése csere útján történik Marshall szerint a kezdeti cserearánytól független megoldás csak akkor lehetséges, ha az egyik jószág határhasznát állandónak vesszük, akár áruk egymással, akár árunak pénzre történő cseréjéről van szó. Így Marshall keresleti függvényében X jószág kereslete annak árától és a fogyasztó jövedelmétől függ.

A határhaszon elmélet képviselői, így Marshall is, a pénz határhasznán a pénzjövedelem utolsó egységén vásárolható javak hasznát értik. A vásárló, amikor pénzt ad ki, akkor hasznosságot áldoz fel és a kielégített szükségletével hasznosságot nyer. A vétel határán a feláldozott és a nyert hasznosságnak meg kell egyeznie. Ez akkor következik be, amikor az utolsó pénzegységen vásárolt bármilyen szükséglet hasznossága megegyezik a pénz feláldozott hasznosságával. (A pénz határhasznának kiegyenlítődésének elvét fogalmazta meg Gossen II. törvénye.) Marshallnál ez az egyezőség a szükséglet hasznosságának és a szükséglet ára és a pénz határhaszna szorzatának egyenlőségekor jön létre.

Ugyanakkor az egyezőséghez feltétel a pénz határhasznának állandósága, ami Marshall szerint csak akkor áll fenn, ha a fogyasztó a szóban forgó szükséglet kielégítésére jövedelmének csak töredékét költi, így az ár változása legalábbis bizonyos tartományon belül azt elhanyagolható mértékben érinti. Marshall keresleti függvényében (a szükséglet határhaszna = a szükséglet ára szorozva a pénz határhasznával) a szükséglet ára a függő változó. Vagyis valamely szükséglet keresleti ára az az ár, amelyen a piac éppen a szóban forgó mennyiséget hajlandó felvenni. A piacra hozott jószágok mennyiségének növekedésével a keresleti ár csökken, mert a jószág határhaszna csökken, s ebben nyilvánul meg a csökkenő élvezet törvénye. Marshall nevéhez fűződik a kereslet árrugalmasságának első megfogalmazása, amely szerint az az ár és a mennyiség százalékos változásának a hányadosa. Marshall ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ez ugyanannak az árunak bizonyos árváltozásánál fogyasztó rétegenként a vagyoni helyzet és a jövedelem nagysága szerinti eltérő lehet. Ellenben társadalmi helyzettől függetlenül minden egyes árura és azok vevőire igaz az a megállapítás, hogy az árszínvonallal a kereslet rugalmassága változik. Magas árnál a kereslet rugalmassága nagyobb, mint alacsonyabb árnál. S fokozatosan eltűnik, amely árnál bekövetkezik a szükséglet telítettsége. Megfordítva a megállapítást: az ár növekedésével a kereslet rugalmassága emelkedik. Mint fent említettük, Marshall a pénz határhasznát állandónak feltételezte, mert el kellett tekintenie attól, hogy a vizsgált jószág árának csökkenése más javak keresletében is változást okoz. Ő tehát a használati értékek közötti kapcsolatot kizárta a modelljéből, s csupán egy jószág piacán vizsgálta az áralakulást.

Marshall mint a cambridgei-i iskola alapítója, továbbá az iskolához tartozó Arthur Cecil Pigou és Dennis Robertson nevéhez fűződik a mennyiségi pénzelmélet sajátos változata. Ebben az árszínvonalat, azaz a pénz csereértékét a pénzkeresletnek a pénzkínálathoz való viszonyára építették, melyet emberi döntésekre vezettek vissza. Ezen döntéseket az előnykiegyenlítődés elve alapján igyekeztek megragadni, mely szerint az egyén a pénztartás előnyeit a pénz gyümölcsöző befektetéséből származó előnyökkel veti össze és ennek eredményétől függően dönt arról, hogy reáljövedelme mekkora hányadát tartsa pénztartalékként.