Miért van az, hogy a nagy vallások, vagy pl. Buddha azt tanítják nekünk, hogy dobjuk el az egónkat, miközben az egó kb. a leghasznosabb dolog az életben?

"Én azt látom, hogy ez utóbbi csak azokra igaz, akik nem tudják megvalósítani önmagukat, túl sokat várnak el magukkal szemben, vagy nem tanulták meg megbecsülni, amijük van."

Igen, Te ezt látod, de, hogy tényleg így is van e egy ember lelkében, azt maximum csak feltételezheted. A megingathatatlan kiegyensúlyozottság ezzel a felállással kivitelezhetetlen, ugyanis az egy dolog, hogy valaki teljesíteni képes (egójából fakadó) vágyait, de minduntalan azzal kell foglalkozzunk, hogy ezt az állapotot fent is tartsa, vagyis sunyin meghúzódik benne a félelem attól, hogy elveszít bármit, amit eddig felépített. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a boldogság az általad felhozott példákban mindössze látszólagos, hiszen ezek az emberek is szoktak mérgesek, dühösek lenni, ugyanúgy aggódnak és félnek. A buddhista (nem csak) tanítás azt a fajta boldogságot mutatja be, ami megingathatatlan és el nem múló.

Egyébként az a gyanúm, hogy félreérted ezt a tanítást. Itt nem arról van szó, hogy átesek a ló túloldalára, nem aszketizmusról tehát. Ez a tanítás az úgynevezett arany középútról szól, szóval amit az utolsó mondatodban írtál, az pont a ló túloldala.

Egyébként, hogy valakinek rendben van az önérzete, az nem feltétlenül egótól fűtött állapotot takar, ahogyan a magabiztosság esetében sem...az egó definíciójából adódóan ezt meg lehet állapítani.

Egy egyén életére rávetítve arról van szó tehát, hogy egóteli és egómentes gondolatok, szavak és tettek vegyesen szerepelnek a megnyilvánulásokban, de a végleges és stabil boldogság csak akkor van jelen, amikor az egó nem működik...pontosan a korábban leírtak miatt.

Minden nagy vallás attól az, hogy kellően kifinomult az idők során. És legfontosabb jellemzője, hogy nem szájbarágósan magaráz, hanem áttételesen, képekkel, hasonlatokkal, példaesetekkel.

És minden nagy vallásnak ez a legnagyobb hátulütője. Rengetegen olvassák úgy, hogy betű szerint értelmezik. És az katasztrófa, mert ezek az emberek meggyőződéssel vallanak aztán alapvető téveszméket, ettől eltántoríthatatlanok.

A buddhizmus nem szólít fel arra, dobjuk el az egónkat! Arra szólít fel, hogy vedd észre, nemcsak neked, másnak is van egója. A buddhizmus rájött, hogy az ember természetes (védekező) magatartása önmaga védelme, önmaga központba helyezése (fontosságtudat, ami minden cselekvés alapvető mozgatórugója). Csakhogy ennek eltúlzása mások lebecsüléséhez vezet, és mások pont ugyanezt teszik. Márpedig a buddhizmus szerint az emberi boldogságot az emberi együttműködés tudja csak tartósan megteremteni. Amihez az kell, hogy ne helyezd saját egódat mások fölé, azok nem alávalóbbak a tiédnél. Ebben a értelemben vesd el. Vesd el a túlzott magabiztosságot, a túlzott önértékelést, vedd észre a többieket, működj együtt velük, mert ők nem különbek és nem alávalóbbak önmagadnál. Ez esetben találod meg lelked békéjét és tested békéjét is (amelyek alapfeltételei az eredményes cselekvésnek).

Buddha nem az egód eldobására tanít, hanem az egyensúly megteremtésére. Aki kiegyensúlyozott, helyesen látja a világot, tudja, hol az ő helye benne, ettől magabiztos. És a nők ehhez a magabiztossághoz, nyugodt erőhöz, nem a nagy egóhoz vonzódnak. Ösztönösen tudják, hogy a nagy egó önző, ahol nekik kevés szerep jut. A nők általában utálják a nagy egójú férfiakat. Kivéve a a buta nőket, de a butaság mindenütt káros önmagára is.

" Vesd el a túlzott magabiztosságot, a túlzott önértékelést, vedd észre a többieket, működj együtt velük, mert ők nem különbek és nem alávalóbbak önmagadnál."

Távol álljon tőlem, hogy kioktassalak, de szólnék, hogy az egó definíciójából kiindulva csak akkor tud működni az, amit kiragadtam tőled, ha az egó egyáltalán nem működik, hiszen az egó megkülönbözteti/elválasztja magát, vagyis amíg tevékenykedik az egó, addig az egység, egyenlőség, együttműködés csorbul.