Szerintetek van-e értelme annak, hogy olyan célokat tűzünk ki, amiről ugy hisszük, nem érhetők el, abból az elgondolásból, hogy ha legalább felét elérjük, azzal már meg lehetünk elégedve?

Saját tapasztalatom, munkában, az élet számos területén, hogy ha egy könnyen elérhető szintű cél van kitűzve, akkor az is csak "lukra" valósul meg, az ember akár tudat alatt is csak a minimálisan szükséges energiát fekteti bele.

Nagyon egyszerűsített példa, eldöntöm, hogy ma felásom a kert harmadát, mert ez biztosan belefér a napba és meg sem szakadok. Megcsinálom, elülök elégedetten.

Vagy eldöntöm, gyerünk, nekiesek, felfújom az arcom, az a terv, ma felásom az egész kertet. Keményen belefekszek és eljutok a kert feléig, egyszerűen lehetetlen tovább érni, a kitűzött cél nincs meg, de egy fél kertem van felásva, nem egy harmad.

Az ember egyszerű célok esetén hajlamos elégedetten ülni a babérjain. Kell valami állandó hajtó erő, ami sosem hagy megelégedni, máshogy nem lehet haladni.

Persze ennek is vannak reális határai. Ha az ember folyamatosan eltúlzott, irreális célokat szab magának, akkor tönkre tehet mindent a tehetetlenség frusztrációja.