Hogyan nyerhettük volna meg a mohácsi csatát?

Egy nagyobb, jobb sereget kellett volna gyűjteni csata előtt, ill. megvárni az erősítést.

Ezek híján csak egy kiváló hadvezér és haditerv segített volna, vagy hadicsel, megvesztegetés, árulás, merénylet stb.

De egy esetleges győzelem is csak rövid időre állította volna meg a török hódítást.

Íme egy okos fiú válasza erre:

[link]

"Ide kisebb csapatokat rejtünk el, hogy tizedeljék a sereget amennyire tudják."

Derék. Age of Empires-ön nevelkedtem én is:) Beáldozunk 10-15 embert, ők ott jól megtizedelik a dolgokat... Aztán a párjuknak házhoz visszük a férjük kardját, előadjuk, hogy sajnos hősi halált kellett halnia, ez volt a taktika. Majd a fia lehet legközelebb a túlélő csapatban.

http://www.youtube.com/watch?v=puZ4tIjt0tk&list=PLloRH-DAGUK..

Lemodellezték a Total War motorjával a csatát.

Szerintem sehogyan nem nyerhettük volna meg sajnos. Legfeljebb nagyon nagy bravúros hadvezetéssel. Egyébként a lehetőségekhez képest az sem volt ám annyira elcseszve, amit a Tomori csinált. A taktikájának az volt a lényege, hogy a török seregtesteket egymás után verje le (ugyanis a török seregtestek több napra voltak egymástól lemaradva, tehát nem egyszerre jöttek ám - mohácsnál sem vett rész a csatában az összes). Ezért szerintem helyes döntés volt a csata vállalása 1526. augusztus 9-én, annak ellenére, hogy az erdélyi és horvát-szlavón hadak még nem érkeztek meg. Ha akkor leverjük a szultánt első körben, bevárjuk ezeket a seregtesteket, akkor nagyobb esélyünk lett volna. De sajnos vereséget szenvedtünk...

Ennek az volt az oka, hogy a magyar (keresztény) sereg technikailag el volt maradva a törökhöz képest. A janicsárok ugyanis tűzfegyvereket használtak, az egyes fegyvernemeket jobban összehangolták stb., míg a kersztény seregek hagyományos páncélos lovasi stratégiát használták, ami a 16.században már korszerűtlen volt.

Egyébként ahogy előttem írták, ha valami csoda folytán nem vernek meg minket Mohácsnál, előbb-utóbb mégis megtörtént volna ez a katonai katasztrófa. Csak egy tény eléggé megvilágítja ezt: a magyar király éves jövedelme kb. 150 ezer arany volt, a török szultáné pedig 1800000, vagyis több, mint 10-szerese a Magyar Királyság jövedelmének. Esélyünk sem volt ilyen erős birodalom ellen. És még a két ország eltérő berendezkedéséről, politikai helyzetéről, társadalmáról stb. nem is beszéltem.

Magyarország sokat vesztett régi nagyságából, de még ebben az időben is Európa nagyhatalmai közé tartozott. A nemesfém bányáink jelentősége csökkent, mert már elkezdett áramolni Amerikából az arany, az ezüst.

Bakócz mégis esélyes volt a pápaválasztáson, amit sajnos nem nyert meg, ha így lett volna, sokat tehetett volna hazánkért.

Ez a fiatal uralkodók kora volt, I Ferenc francia király sikertelenül csatázott a spanyol V. Károly császárral, aki a páviai csatában foglyul is ejtette az előbbit és a francia segélykérést éppen Frangepán János juttatta el a törökökhöz.

Ugyanis az osztrák és a spanyol uralkodóház is Habsburg volt, egymás természetes szövetségese, akik együttes ereje ellen Franciaország gyenge lett volna. Igazából a török terjeszkedés az osztrákok lekötését szolgálta, amit végül is meg is tett, mert nem avatkoztak be a francia-spanyol háborúba a török fenyegetés miatt.

Magyarországon éppen ekkor pénzügyi válság is volt, mert a Fuggerek kifosztották a kincstárt, megszerezvén a bányajogokat és leértékelődött az addig jó magyar Forint. Gyengeségünk további oka a huzamosabb ideig tartó aszály, pestisjárvány is dúlt és a parasztháború következményei szétzilálták az országot.

Nem volt pénz és lényegében anarchia volt, a katonák már egy éve nem kaptak zsoldot és senkit nem érdekelt, hogy még a végvárak kapitányai is beadták a lemondásukat.

Az összehívott országgyűlés határozatot ugyan hozott, de a hadiadót alig néhányan fizették meg. Valamennyi segítség a pápától is jött, de csupán 5000 zsoldos felszerelésére jutott belőle. Végül a pápai követ még toborozott osztrák, cseh zsoldosokat és lassan magyar nemesek is gyűlni kezdtek, de az erdélyi vajda 5-10 000 fős hada még csak Szeged környékén járt, a csehek 10 000 katonája Fehérvár körül és Zágrábban is még csak gyülekeztek a szlavón hadak. Győrnél is állt egy főleg németekből álló hadtest, ami végül a vereség hírére kivonult az országból.

Amennyiben a Dráva vonalán megpróbálták volna feltartóztatni a törököket, mindezek az erők összegyűlhettek volna. Az átkelés Eszéknél volt lehetséges és itt viszonylag sokáig tarthatta volna magát Tomori 1500 emberével, egyesülve Perényi katonáival. Erdőd és Eszék őrsége is nyerhetett volna néhány hetet, ahogy Alapi Gáspár Péterváradon két hétig ellenállt ezer emberével és Újlak alatt is egy hétig vesztegeltek a törökök. Sajnos az erdődiek és az eszékiek elmenekültek és Tomori is késve érkezett a Drávához, hogy feltartsa az ellenséget egy időre.

A török reguláris haderő mindössze 30 000 szpáhi és janicsár lehetett, a további létszám gyenge aszabokból és akindzsikből állt, így állt össze a nagyjából 60 000 - es létszám. A magyar sereg is elérhette a 30 000 főt, a gyalogos zsoldosok jól fel voltak szerelve, a nehézlovasság még ekkor is hatalmas erőt képviselt és a könnyűlovasságunk sem volt megvetendő. Hiába volt négyszeres túlerőben a tüzérsége a törököknek, az ágyúkat nem maradt idejük felállítani, rendesen beirányozni, belőni.

A magyar sereg túl hamar felállt és órákig várakozott a törökökre, akik fokozatosan érkeztek a helyszínre, fáradtan és a szultán nem is akart aznap csatába bocsátkozni, táborverésre adott parancsot. Ekkor még csak a gyengébb ruméliai hadtest volt jelen, az anatóliai csapatok csak később érkeztek, ezért Tomori megrohamozta a táborveréshez kezdő törököket, de sajnos csak a jobbszárnnyal és a centrumban felállított gyalogság egy részével, Perényi a balszárnnyal helyben maradt. Előzőleg a király testőrségét elküldték szétugrasztani egy csapat akindzsit, akiket Bali bég vezetett és ez is a király végzetéhez járult hozzá.

Tomori sikeresen szétverte a szemben álló ruméliai lovasságot, de fennakadt a janicsárok védőgyűrűjén. Ekkor indult rohamra a balszárny is és a centrum gyalogsága. A török ágyúk a fejük fölött lőttek el, de sajnos Perényi második hullámát feltartóztatta a saját gyalogságunk előző fele, akik az útjukba kerültek és ekkor már Tomori rohama is megtört, főleg azért, mert szerencsétlen módon ő maga is elesett a török sortűztől és egysége vezér nélkül maradt.

Ekkoriban a tűzfegyverek még nem voltak túl hatékonyak. A töltésük is sokáig tartott, a lövések pontossága rendkívül gyenge volt, nagyobb volt a hangjuk, mint a hatásuk, de szokatlansága és az a tulajdonsága folytán, hogy a páncélt elvileg átütötték megfelelő közelségből, elegendő volt, hogy néhány Magyar lovast telibe találjanak, a többiek megfutamodtak és ezzel a csata tulajdonképpen el is dőlt.

A centrum gyalogsága pont az ágyúk elé masírozott, Perényi már hiába verekedte oda magát, mert időközben az anatóliai hadtest is kezdett beérkezni és a ruméliak maradékával egyesülve átláthatatlan tusakodásban előbb, utóbb létszámfölényénél fogva eltiporta az ekkor már jelentős kisebbségbe került magyar lovasságot, a gyalogságot aztán halomra lőtték az eddigre már rendesen belőtt ágyúkkal, illetve lekaszabolták őket az alig két órás csatában.

A megsemmisítő vereséget el lehetett volna kerülni, ha idejében kezdik szervezni a seregek felvonulását, nagyobb agilitással és jobb szervezéssel. Meg kellett volna próbálni lassítani a törökök előrehaladását, erre több mód is lett volna, de a gerillaharc fortélyai és haszna ekkor még nem volt ismert, illetve nem lett volna szabad az erősségeket feladni harc nélkül, amiket az oszmánoknak mindenképpen el kellett foglalniuk és ez lassíthatta volna az előrehaladásukat, így időt nyerhettek volna egy elégséges létszámú sereg összegyűléséhez.

A csatában hatásosabb lett volna minden erővel egyszerre támadni, így kihasználhattuk volna a kialakult helyzetet, mert a gyalogságunk legalább olyan erős volt, mint a törökök janicsárjai, a lovasságunk sokkal jobbnak volt tekinthető és az anatóliai hadtest, amely esetleg felérhetett a mi szintünkre, csak a csata végére ért a harctérre, így meglett volna az esély egymás után leverni őket.

Megemlíteném még a kiképzés hiányosságát, a magyar lovasság nem állta a gyenge hatásfokú muskétatüzet és megfutamodott, bár legnagyobb részük később visszatért a csatába, de így pont az a helyzet állt elő, hogy végig érvényesült a török túlerő, pedig ez fordítva is lehetett volna, relatívan mi lehettünk volna a harcokban fölényben, és mert ebben az időben a túlerő megsokszorozta az ellenfél veszteségeit, győzhettünk volna.

A fővezérnek nem lett volna szabad a rohamozók között lennie, neki irányítani kellett volna a csatát, ami gyakran zűrzavarba torkollott valódi irányítás nélkül.

Végezetül megemlíteném, hogy a király biztonsága érdekében mindent meg kellett volna tenni, mert az ő halála utáni marakodásban gyengült meg végérvényesen az ország. Az elkövetkező másfél évtized vérzivataros csatáiban gyakran több halott vitéz maradt a csatatéren, mint Mohácsnál. Így pusztítóbb volt a király halála, mint maga a mohácsi csata, hiszen egységes vezetés hiányában addig irtotta saját magát a magyar, míg teljesen elerőtlenedett.