Egy igazi csatában kialakulhattak olyan párharcok, amelyeket a filmekben látunk, amikor a két főhős egymás ellen küzd a csatatéren, vagy a szigorúan felálló hadtestek ütközetében ez elképzelhetetlen?

Igen.

Régen le is rendeztek így csatákat is akár. Ne x ezer+ ember haljon meg, hanem lemeccselte a két fél "legjobbja".

Magyarországon pl. Thúry György is ilyen volt. Úgy is sikerült iktatni, hogy mocsaras területen lépre csalták és többen rárontottak.

Az, hogy bemérnek, és kapod a rakétát, az szemita, vagyis na, modern kori erkölcsiség.

Egyébként nagyon sokáig elméletben lehetséges volt hogy a két "főszereplő" avagy a két parancsnok szembetalálja magát a csatatéren. Egy időben még az uralkodó/hadseregparancsnok nem azt mondta hogy "előre!" hanem hogy "utánam". Nyilván a személyes testőrsége figyelte és vigyázott az uralkodóra, de mégis csak harcolt, így akadálya nem volt hogy megküzdjön csata közben az ellenfél parancsnokával. Más kérdés hogy az említett testőrség nem-e vágta le a másik felet mielőtt az túl közel került volna. Olyan biztos nem volt mint az amcsi filmekben hogy szembetalálja magát a két hadvezér és hirtelen mindenki abbahagyja a harcot és rájuk figyel. Egyébként meg a későbbi időkben már taktikai hátrányt jelentett volna ha a parancsnokság is harcol, így mikor megjelentek a nagyobb hadseregek, onnantól kezdve a hadvezetés biztonságos távolban, lehetőleg magaslati ponton vert tábort, és onnan irányította a sereget különböző dobszóval vagy zászlókkal. Míg mondjuk a 9. században egy csatában részt vettek összesen 200-an, az állandó seregek megjelenésével - mint például Hunyadi Fekete Serege is volt - már annyi embert kellett irányítani, hogy átláthatatlan lett volna a helyzet ha a parancsnokság is harcol, így nem sok esély volt rá hogy megküzdjenek egymással.

Amiről te beszélsz az tényleg csak akkor volt jellemző amikor az egyik fél helyzete nagyon kilátástalan volt, vagy mondjuk egy ostromhelyzetnél amikor mind a két félnek súlyos veszteségeket és kockázatot jelentett volna egy hónapokon át tartó ostrom.

ferculum - faállvány a párviadalban elejtett ellenséges vezér vagy király fegyverei számára.

A római birodalomban volt ilyen fogalom, bár kétségtelenül eredete a regék és mondák idejébe tolódik.

A szenátorok Marcus Claudius Marcellust jutalmazták triumphusszal, amit a legyőzött gaesata királytól zsákmányolt fegyverek tettek még látványosabbá. Marcellus Viridomarus fegyverzetét spolia opimaként Iuppiter Feretrinusnak ajánlották fel – ilyesmire a római történelem során mindössze háromszor volt példa.

Kétségtelenül már az ókorban is a hadvezérek ritkán bonyolódtak közvetlen harcba, de ilyesmire a későbbiekben is volt példa.

Különösen a lovagkor romantikája okozta, hogy egyes hadvezérek kötelezőnek érezték magukra nézve a csatában a személyes részvételt.

ilyen szerencsétlen eset számunkra a várnai csata.

[link]

Itt a túlerőben lévő török sereg legyőzésére Hunyadi javasolta a haditanácsban, hogy először a két szárnyon futamítsák meg az ellenséget, majd együttesen támadjanak mindenhonnan az erős török derékhadra, amivel szemben a magyar erőket I. Ulászló királyunk vezetett.

Ez majdnem be is jött, mert a két szárnyon már verve volt a török had, ám ekkor a fiatal és tapasztalatlan királyunk csekély testőrségével nekirontott az erős derékhadnak, amit janicsárok sorfala védett, nem várta meg a többi hadtest támadását. Sikerült is áttörnie az ellenség sorait, de lovát lelőtték, vagy leesett róla és egy janicsár – Kodzsa Hizir – levágta fejét és megszerezte fegyverzetét.

Ifjú királyunk halála megváltoztatta a csata kimenetelét, kitűzött feje a magyarokban rémületet keltett, a törököket meg fellelkesítette, így a keresztes hadjárat vereségbe torkollott.