Szerintetek a szülői bánásmód hogyan befolyásolja a felnőttkori viselkedést, hozzáállásainkat? Erre keresem a választ kutatásomban is, amihez 18 év feletti kitöltőkre van szükségem. Ha van kedvetek, osszátok meg tapasztalataitokat!

a rádiógomb jobb, mint a jelölőnégyzet, mert akkor csak egy választ lehet megadni.

Engem anyám nevelt egymaga, ez már torzítja az egész felmérést, mert mit is írjak apámhoz, hisz nem volt ott. :-)

nem bántásból írom ezeket, csak javító szándékkal

“Felnőttkori reziliencia és boldogulással kapcsolatos hiedelmek a ”

Hiedelmek?!

Innen bukik az egész szakmaisága.

Mi az, hogy : nő, férfi, egyéb?!

Nincs “egyéb”!

Miket tanítanak nektek azon a gagyi egyetemen?!

És mi az, hogy “hiedelmek”?

Nem beszélve arról, hogy a gyakori kérdések oldalnak nem ez a funkciója.

Elkezdtem kitölteni, de elvesztettem a fonalat.

Nekem formailag csodás gyerekkorom volt. Mindig "engem irigyeltek", mert udvarias voltam, jól öltözött, rendszeresen jártunk nyaralni.

A másik oldal:

Apu nagyon zárkózott, kiszámíthatatlan, feszült volt. A megoldás az volt, hogy engem izélgetett addig, amíg vissza nem szóltam. Akkor le lehetett üvölteni a fejemet. Ezzel a probléma meg volt oldva. Ezt elköltözés után úgy tudtam megoldani, hogy amikor elkezdett izélgetni azonnal "rájöttem, hogy mennem kell". Pár alkalom után értették miről van szó.

Anyunak (ma már tudom) teljesen hiányzik az empátia képessége. Mindennek "jól kellett kinézni" de, hogy mi van mögötte az nem érdekes.

A lakásban csendnek kellett lenni. A rádió mindig be volt kapcsolva, de a hangerő koppanásig le volt véve (ezt azóta sem értem).

Volt olyan, hogy a húgom veszélyben volt. Ő épp, hogy tudott járni én olyan 4-5 éves lehettem. Mentem anyuhoz segítséget kérni. Addig nem reagált, amíg nem kezdtem el toporzékolni és sikongatni... (megsértettem a csend szabályt)

Amikor iskolás voltam mentünk szemorvoshoz. Pupilla tágítás is volt. Az orvos mondta, hogy ma már nem fogok rendesen látni. Hazaértünk anyu leültetett olvasni... Az eredmény két pofon lett...

Suli után azonnal a legrövidebb úton haza kellett menni. Már bőven középiskolás voltam, amikor valamiért el akartam menni valahova. A kapunál jöttem rá, hogy eltévesztettem a napot. Anyu akkora műsort csapott, hogy már mennyire izgult, hogy mikor érek haza (talán, ha 3 percet töltöttem az ajtón kívűl), mi van velem (eleinte azt hittem tréfál), hogy utána csak akkor mentem el otthonról amikor nagyon kellett, az egyéb programokat (nagyon ritkán) az iskola utánra terveztem.

Mivel gyakorlatilag csak iskolába meg haza jártam felnőtt fejjel kezdtem megtanulni a saját korosztályommal a kommunikációt (nyugdíj előtt még tanulom).

Amikor az iskolai olvasmányokat olvastuk nem értettem mi a büntetés a szobafogságban. Akkor jöttem rá, amikor saját lakásom lett.

Iskolát kellett váltanom. Ehhez akkor előírták a pszichológiai vizsgálatot is. A vizsgálat után anyu részletesen beszámoltatott, hogy miről volt szó, majd letolt, hogy ilyeneket nem mondunk. (már akkor sem volt világos, hogy mire mondja). A "fehér ruhás néni" azonnal közbeszólt, hogy ha nem mondja el, akkor a Doktornő mi alapján ad szakvéleményt... A válasz: "De akkor sem mondunk ilyet". Akkor még nem tudtam miért, de nagyon rosszul éreztem magam a beszélgetés után.

Sajnos a mai napig nem tudok megmaradni egy munkahelyen sem. Szabadúszó informatikusként azonban jól megállom a helyemet (már ahol el tudnak viselni).

Ha kérdeznek mindig a valós véleményemet mondom, amennyire lehet ragaszkodok a tényekhez (bár már tudom, hogy az emlékek nagyon erősen torzítanak), nem tudok "diplomatikus" lenni. Ennek az egyik "mellékterméke", hogy a temető főbejáratát a mi utcánkba szeretnék áttenni (Bővítik a temetőt). Ez rezesbandás temetés esetén nagyon kellemetlen. Fellázítottam a szomszédokat, de inkább hittek a polgármester szóbeli ígéretének (amit nem volt hajlandó leírni!), mint nekem, hogy a polgi hazudik. Azt állította, hogy akkor, ha ennyire tiltakozunk, akkor a főbejáratot nem elénk, hanem a merőleges utcába teszi, ami egy köz. Nem fér el egymás mellet két autó (egy nagyobb teherautó sem), az utcánkkal párhuzamosan megtart egy 10 méteres erdősávot (az erdész szerint ez nem fenntartható), azon a pár méteren, ahol már megvan az erdősáv, azt kivágja és parkolót tesz a helyére...

Sajnos már esélytelen, hogy megtanuljam azokat a protokoll (itt az íratlan szabályokra gondolok) szabályokat, amik tízen kevés évesen kimaradtak, annak ellenére, hogy a "megtett útra" büszke vagyok. Látom, hogy a tesóm odáig sem jutott, mint én (ezt nagyon sajnálom, mert jó eséllyel bele fog halni), de valószínűleg az átlagtól messze vagyok.

Egyébként nekem pl. elég felzaklató ilyesmit kitölteni, lehet, aki brutálisan reagált szintén megkészült kissé. (Ha csak nem tévedek nagyot, akkor tőlük elnézést :-) )

Pl. ez a mosolygott-e rám anyám valaha kérdés eléggé elgondolkodtatott, hogy vajon hogy volt?! Főként azért, mert én az életem során iszonyú energiákat fordítok arra, hogy embereket képes legyek megmosolyogtatni, és elég rossz néven veszem, ha ez nem sikerül.

A rádiógombbal lehet, hogy igazad van, így már értem, elnézést!

1,2 voltam, jó munkát!