1945 után hogy lehet az, hogy a nemzetek megbocsátottak Németországnak, ahelyett, hogy a teljes országot felosztották volna, a németeket pedig beolvasztották volna az angolok, franciák stb. közé?

A dolog másik oldala, hogy a háború utána maga a német politika is levonta a két vh-s vereség tanulságait. Azóta a fősodratú német politika leszámolt a több évszázadra visszanyúló birodalmi gondolattal, hogy Európa (katonailag) hegemonisztikus állama legyenek. Érdekes módon a 20. század végére mégis elérték, hogy Európa vezető hatalma lettek, de nem fegyverekkel és elnyomással, hanem gazdasági úton. A történelem iróniájának is fel lehet fogni ezt.

A lényeg, hogy 1945 után Európában alapvető változás történt sok szempontból. Onnantól kezdve megszűnt az a "játszma", amit állandóan különféle birodalmak, nagyhatalmak vívtak egymással Európa feletti (vagy egyes részei feletti) uralomért. A szovjet fenyegetés és a két vh tapasztalata után az európaiak rájöttek arra, hogy a megosztottság helyett Európábak egy új útra kell lépni. És ebben a gondolatban a németek is partnerek lettek (itt most a nyugatnémetekre gondolok a pontosság kedvéért). Másrészt pedig ebbe nem fért már bele az, hogy a vesztes országot porrá alázzák a többiek.

Az ára ennek viszont az lett, hogy 1945 után már nem Európa volt a világ legfontosabb területe, már ami a mindenkori politikai eseményeket illeti. A világ elsőszámú hatalmai már nem a hagyományos európai gyarmattartó birodalmak voltak, akiknek a konfliktusai régen az egész világra kihatottak. Mint amikor pl. a hétéves háborúban európai hatalmak háborúztak egymással, de az egész világon háború volt, mert ezeknek a gyarmatain is folytak a harcok... 1945 után ez a világ teljesen megszűnt, onnantól kezdve az európai térség csak egy volt a világ többi térsége között, a két szuperhatalom az USA és a Szovjetunió volt, ennek a kettőnek a konfliktusa tematizálta a világ eseményeit... Jelzésértékű az 1956-os szuezi válság, amelyben Egyiptom ellen a régi gyarmattartó hatalmak (NBr. és Fr., akiknek nem állt érdekében a Szuez államosítása) rendet akartak tenni, az ENSZ-ben az USA és a Szu (egy platformra lépve!) egyből megvétózta a két európai ország katonai tevékenységét... Tehát amikor a két régi gyarmati ország rendet akart tenni egy gyarmaton, az USA és a Szovjetunió egyből csendre intette őket. Egy ilyen új világban a hagyományos európai birodalmi megosztottságnak már nem volt realitása, elavulttá vált.

#4-es vagyok, még annyival egészíteném ki, hogy én, ahogy nézem egy-egy ország mai céljait, viselkedését, érdekeit, hogy mi alapján tesz vagy nem tesz valamit, a kulcsszó a térségek stabilitásában van. Vagyis ahol háborús konfliktusok, érdekellentétek, feszülő problémák vannak, az a térség instabil, ezáltal sebezhető és védtelen. Jó példa erre a közel-kelet vagy most a kelet-európai térség. Ahol viszont a különféle országok a konfliktusok szítása helyett és a történelmi sebek állandó felszakítása helyett a megbékélés, együttműködés útjára léptek, abban a térségben stabilitás van és prosperálás. Valami ilyesmi a lényege a nyugat-európai politikának is 1945 után.

Vagyis mind a németek, mind a franciák rájöttek arra, hogy annak nincs értelme, hogy úgy porrá alázzanak egy országot, ahogy azt az I. világháború után tették, mert az csak az ellentétek elmélyítését eredményezi, ezáltal konzerválja az instabilitást. És egy olyan világban, ahol már az USA és a Szovjetunió volt a két vezető hatalom, ahol a szovjet katonai fenyegetés valós veszély volt, és ahol Európa régi világméretű szerepének vége volt, Európában már senkinek nem volt érdekében az instabilitás. Míg a 18. században egy francia-porosz ellentét a gyarmatok és szövetségeseik, és annak gyarmatai révén az egész világot megrengette, 1945 után ha ezt folytatta volna tovább a két nemzet, az már egészen más lett volna. 1945 után egy ilyen ellentét csak a térség instabilitásával járt volna, ami a külső körülmények miatt sem a németeknek, sem a franciáknak (és a többieknek) nem volt érdeke többé.

De valami ilyesmi a vezérfonala a rendszerváltás utáni magyar politikának is. Ha a történelmi előzményeket nézzük, magának a magyar politikának lehetne az a célja, mint a Horthy-rendszerben, pl. hogy területi revízió legyen. Viszont a magyar politika fontosabbnak tartja a térség stabilitását, mint a történelmi sebek okozta problémák megoldását, mert kisebb rossz a megmaradt területeket stabilan biztonságban tudni, a nagyobbik rossz pedig a térségben instabilitást okozni, ezáltal pedig egész Közép-Európát védtelenné tenni. Ezért van az, hogy holott ebben a térségben szinte minden népnek vannak egymással jelentős problémái, mégis mindegyik fejet lehajtva beállt az akolba, azaz a NATO védernyője alá, mint egy olyan katonai szövetség fedezékébe, aki szavatolja a térség stabilitását.

A 20. századnak az a tanulsága, hogy ha minden ország kizárólag az önös érdekeit nézi, magából indul ki akkor abból I-II. világháború lesz, és mindenkinek rossz lesz a végén... Viszont ha azt nézi, hogy mi okozza egy térség stabilitását és instabilitását, és a célja a stabilitás elérése, az egyfajta magasabb nézőpont.

Szóval ez az oka annak, hogy Németországot a háború után nem dózerolták be a földbe, a német népet nem irtották ki stb., hanem Marshall-segélyben részesítették (mármint a nyugati részét).