A kapitalizmus csak kapzsivá, önzővé és materialistává teszi az embereket?

Az embernek alapvetően késztetése van kapzsivá és önzővé válni. Ez logikailag is belátható és a történelmet ismerve is a kapitalizmustól függetlennek látható be.

Egy populáció – legyen az moszat, erdő, csorda vagy egy emberi törzs – ha hosszútávon kevesebb utódot hoz létre, mint amekkora a populáció, az nyilván kihal, hiszen generációról generációra kevesebb egyed lesz. Ergo minden élőlény alapvetően igyekszik túlszaporodni. Nem esetleges ez, hanem az élet sajátossága, amelyik élet nem rendelkezik ezzel a késztetéssel, az kihal.

Egy populáció egyedszámát valami előbb-utóbb elkezdi beszabályozni. Sok esetben ez valamiféle erőforrás hiánya. Születik ugyan három utód, de mivel pl. nincs annyi táplálék, ami elegendő mindhárom egyed túléléséhez, ezért az egyik szükségszerűen el fog pusztulni. De melyik? Nyilván itt az az egyed, ami a pillanatnyi szükséglete felett gyűjtögetett, vagy amelyik több késztetést érez, illetve több energiát szán arra, hogy elvegye a másik elől a táplálékot, az túlél, aki nem gyűjtögetett, illetve aki hagyja, hogy elvegyék tőle az utolsó falatot, az ki fog pusztulni.

Ez persze nem ilyen egyszerű, de azért az belátható, hogy az élet természetéből fakadóan van ösztöne minden fajnak – nem csak az embernek –, hogy szükséglete felett igyekezzen „birtokolni”, illetve szükség esetén magát részesítse előnyben a másikkal szemben.

Az ember persze intelligens lény, civilizált lény, vannak az ösztönein túlmutató magasabb, absztraktabb belátásai, teremt magának kultúrát, ami valamennyire képes felülírni az ösztöneit, de ennek az ereje egyedenként, helyzetenként más. Az ember hajlamos a kapzsiságra és önzőségre, az külön tanulás, a kultúra elsajátításának a kérdése, hogy ha esetleg képes ezen késztetésével ellentétesen cselekedni.

~ ~ ~

A történelem meg szépen rámutat, hogy nem a kapitalizmus óta van kapzsiság és önzőség. Ugye a kapitalizmus lényege az, hogy a termelő eszközök többségében magántulajdonban vannak, hogy az árakat a piaci kereslet és kínálat határozza meg. Az ismert emberi történelemben ennek a viszonynak inkább az ellentéte állt fenn. Mégis mítoszok, mesék, erkölcsi tanítások szólnak arról, hogy ne légy kapzsi, ne légy önző, nyilván azért, mert ismerték, és számba vehető kockázatnak tartották ezeket a viselkedéseket. Egy egyiptomi fáraó, egy kínai császár, egy középkori földesúr, egy török basa, egy francia király kapitalisták lettek volna? Aligha. És nem volt bennük késztetés, hogy igényeik felett birtokoljanak javakat akár másokat megfosztva tőle? Hogy a fenébe ne lett volna. És a jobbágy, a rabszolga aki ennek az elszenvedője volt, vajon ne tette volna ugyanezt, ha helyet cserélhetett volna vele? Egy ideig lehet, hogy nem, de belőle is kibuggyant volna idővel a kapzsiság és önzőség. (Voltak forradalmak, felkelések, amik rá is mutatnak erre.)

Van más történelmi nézőpont is, pl. a kálvinista világszemlélet, a predestináció is ösztönözte a kapitalista gondolkodást. Mert hogy ki üdvözül, azt nem a cselekedetek határozzák meg, az eleve elrendelt, viszont ha valakinek a földi élete sikeres, az lehet jó jele annak, hogy ő az üdvözülők közé fog tartozni. Mindjárt ösztönözve lettél arra, hogy próbálj sikeres földi életet élni. A kapitalizmus maga egy túlnyomó többségben hívőkből álló társadalomban jött létre és erősödött meg. A materializmus témájára – ami viszont sarkalatos a kommunizmusban – nem is érzem szükségét ennél jobban kitérni.

~ ~ ~

Hogy a kapitalizmus aztán mennyire biztosít olyan közeget, ami engedi az emberben ezeket az ösztönöket a felszínre törni? Részben tehető felelőssé persze. Bár – ahogy esetedben is – akár ezzel ellentétes belátásokra is vezethet. De én nem feltétlenül és nem elsősorban a kapitalizmust kárhoztatnám, ha kárhoztatni kellene valamit.

Pl. egy kisebb közösségben, ahol az emberek ismerik egymást, személyesen függenek egymástól, ott az ember sokkal jobban képes mértéket tartani és önzetlen lenni, jobban is visszahat rá, ha önzetlen, mint ahogy az is, ha nem. Nagyobb közösségben, ahol nincsenek meg a személyes ismeretek, kevésbé plasztikusan élhető át egy-egy tettnek egy konkrét másik embere gyakorolt hatása. Pl. ha egy taxiban ülsz másodmagaddal, tudván, hogy a taxis egy adott összeget fog kérni, ott jobban átélhető, hogy ha te nem fizeted ki ennek a rád eső részét, akkor a másik fogja, nem a taxist, hanem az útitársadat lopod meg tulajdonképpen. De egy buszon sok tucat idegen esetén ez már nem annyira triviális. Van, aki büszkén bliccel, van, aki meg hátba is veregeti úgy, hogy ő azért inkább megveszi a jegyet. Nem tűnik fel, hogy végső soron ő az, akit a bliccelő meglopott. A bliccelő meg valami személytelen, arctalan valamit vél meglopni, nem a szemben ülő embert, de még ha őt is, a fene tudja ki az, találkozik-e még vele az életben valaha.

Így a kapzsiságot, önzőséget nagyon nagy mértékben tudja fűteni, felszínre engedni pusztán az, hogy egyre nagyobb településeken, illetve egyre nagyobb közösségekben élünk. Ha el is fogadom, hogy a korunkban nagyobb a kapzsiság és önzőség, mint más korokban, akkor ebben az urbanizáció szerintem fontosabb faktor, mint a kapitalizmus. Az emberi népesség meg mindig is növekedni igyekezett, akármilyen volt a politikai, társadalmi, gazdasági rendszer. Az urbanizáció sem önmagában a kapitalizmusból vezethető le.

Nem jó dolog általános téziseket egy olyan csoportra ráhúzni, amelynek tagja rendkívül sokfélék.

Az sem jó, ha úgy általában élőlények evolúciós szabályait egy az egyben ráhúzzuk az emberre. Az ember tudato lényként e szabályokat gyakran felülírja, amiből pusztán annyi következik, hogy képes erre.

Az sem jó, ha materializmust és kommunizmust kapcsolunk össze. Mert egyfelől a materializmus több mint 2000 éves ideológia, másfelől a kommunizmus eszmeként létezett (létezik) ugyan, de valóságos gyakorlatként soha. Ezen túl a mai modern korban a kommunizmusra hajazó tulajdonságok leginkább a kibuc közösségekben lelhetők fel.

Az kétségtelen, hogy a kapitalizmus ma sok válsággal küzd. Ez zonban nem neki tulajdonsága, hanem a fejlődésnek. Egykoron a római birodalom is progresszív volt, majd kimúlt. Az a birodalom sok olyan tulajdonságot mutatott fel a kezdetén, ami előbbre vitte a világot. Csakhogy a fejlődése térben, bonyolultságban is zajlott, szerkezeti keretei viszont kevésbé (mert annak meg az a fő jellemzője - a változása hátrányba hoz addig előnyös helyzetben lévőket, stb.) És a fejlődés olyan lehetőségeket hoz, amelyekkel a felépítmény (a szabályrendszer és intézményei) nem tud megbirkózni, és az ellentmondás új rendszert hoz létre.

A kapitalizmus a kezdetén szintén progresszív volt - a feudalizmushoz képest. A verseny, a győzelem íze az ember alapvető sajátja (az evolúciós szükségleten messze túlmutatva), a probléma azonban az, ha (mint minden a természetben) ninca korlátozva, akkor károssá válik. Az elején a verseny teremtette meg a fejlődés soha nem látott mértékét, mára viszont ez teremti meg az offshore-t, a multik országokon túlmutató káros hegemóniáját, a pénz fetisizálását, stb. És ez hozza a jelen válságait is (a 21. században bizonyosan), de ugyanez termeli ki a következő szakasz alapköveit is. Amely már jelen van, az USA-ban terjed, már az államapparátusban is (csak még kevéssé látszik) és nálunk is több neves közgazdász az ismerője és támogatója. És az a szisztéma tagadja a pénz mindenhatóságát, küzd a káros offshore ellen, nem tekinti jónak a multi rendszert, ez a humán erőforrás optimalizálására törekszik, ami ma gyakran még csak nem is téma.

Ma a kapitalizmus válságának kezdetén (vagy már előrehaladott állapotánál?) vagyunk, csak éppen komplett társadalomberendezkedési ideológia változása nem emberi léptékkel mérendő.

Kapzsiság és önzőség pedig az ember öntudatra ébredése óta van. De rendkívül fontos hozzátenni: egyes embereknél! Másoknál meg nem! És aztán láthatjuk változatos formában ennek harcát. Az emberi jellem neveltetés kérdése. Korábban ezért volt a tanári pálya (a pap mellett) az egyik legtiszteltebb. Ma a sokféle lehetőség már a kisgyermek esetén is elveszi ezt a fontos szerepet a szülőktől is, a tanártól végképp, látszik is az eredménye. Egy adott korban és térben a jellem sokféle, de rendkívüli a mérték szerepe. Ha az ember tisztelete a közszellem, (a közszemlélet), akkor - emberi tulajdonság, de mondhatjuk az élőlényének is - a többség e sorba belesimul, mert a csordaszellem a többségnek hasznos (de korántsem mindenkinek). Ugyanakkor ha a közszellem a lenézés, a becstelenség, a kifosztás, akkor bizony nehéz ez alól kibújni. És sokan legjobb érzésük ellenére is elfogadják és cselekszik, mert félnek (sok mindentől, leginkább önmaguktól, csak ezt még el sem hiszik).

Egy ideológiai válság közepén (ráadásul egy végletekig torz társadalomban - mert azért számos helyen ez nem úgy van, mint innen látszik) semmi meglepő abban, hogy ezt sokan félreértik. És ha sokan mondják, hát "biztos van benne igazság". Hát nincs benne igazság! Mindössze válságban minden jelenség (jó és rossz) sokkal erőteljesebb, és az ember nincs szokva ehhez. Legalábbis a többség csak kapkodja a fejét, és ilyenkor a gonosz tobzódhat. De ettől még koránt sincs fölényben.

Tehát őrízzük meg józan visszafogottságunkat, ugyanakkor legyünk határozottak, és ne nyaljunk be minden maszlagot. Szimplán csak használjuk a józan eszünket. Elképesztően hatásos tud lenni.

hát a társadalmi, kulturális minták közül sok pont az evolúciós meghatározottságainkat igyekszik kordában tartani, tehát félrevezető magunkat csak biológiailag magyarázni. Ugye, hogy szeretjük a filmeket, ahol valaki önbíráskodik, mert ösztön szinten ez jön, de társadalom belátta, hogy ez sokszor túlzó vagy megalapozatlan, ezért az állam kezébe adja az igazságszolgáltatást. Ez sok mindenre igaz. Az egyéni önzések is, igen léteznek, ezek között lehet egy egyensúlyra törekedni.

S ezért is fontosak a normák, legyen az humanisztikus, vagy valamilyen vallási eredetű, és ezzel szemben a fogyasztói világkép is egy kultúra, ami igen erős, de alapvetően sok szempontból az önzést támogató értékrendet képvisel. Szabadságnak mondja, de sok esetben ez döntően önzés.

"A kapitalizmus olyan hézagtalanul tölti ki az elgondolható horizontját, hogy Európában és Észak-Amerikában a legtöbb húsz év alatti számára az alternatívák hiánya már nem is téma. Míg Jameson egykor rémülten számolt be arról, hogy a kapitalizmus még a tudatalattinkba is beszivárog, mára a lakosság álomvilágának gyarmatosítása annyira magától értetődővé vált, hogy nincs is kedvünk szót vesztegetni rá.” 26. o.

“The Selfish Kapitalist című könyvében Oliver James meggyőzően mutat ki összefüggéseket a szorongás és a neoliberalizmus térnyerése között olyan országokban, mint az Egyesült Királyság, az USA, vagy Ausztrália. James érvelésével összhangban azt állítom, hogy újra kell kereteznünk a stressz (és a distressz) egyre súlyosabb problémáját a kapitalista társadalmakban. Ahelyett, hogy az egyénekre hárítanánk a felelősséget a pszichés szorongásaik megoldásában, vagyis elfogadnánk a stressz hatalmas mértékű privatizálását az elmúlt harminc évben, fel kell tennünk a kérdést: hogyan válhatott elfogadhatóvá, hogy a népesség, különösen a fiatalok, ekkora hányada beteg? Mi lenne, ha e rohamosan terjedő mentálpestist a kapitalizmus lényegi diszfunkcionalitásának látványos tüneteként közelítenénk meg, amely jelzi, milyen súlyos árat fizetünk azért, hogy fenntartjuk róla az egyetlen működő társadalmi rendszer képzetét?”

Mark Fisher: Kapitalista realizmus, 40. o.