Meddig élt a lovasíjászat a magyarok között?

Jóval a Muhi csata után is voltak lovasíjász egységeink, igaz többnyire segédcsapatokként és nem főerőként.

A kunok, jászok, székelyek alapvető harcmodora ez volt.

A 19-20. század történészei találták ki azt a narratívát, hogy a betelepülő, nomád életmódot folytató, lovasíjász magyarok a keresztény államalapítás során áttértek a nyugatias, nehézlovassági harcmodorra, és elfelejtették a lovasíjászatot. Így a muhi csatában a mongolok a nyugatias jellegű magyar sereget azzal a lovasíjász nomád harcmodorral győzték le, amelyet addigra a magyarság elfelejtett... A kunokat is azért kellett behívni, mert ők keleti nép voltak, és ismerték a mongolok harcmodorát.

Viszont ez egy hatalmas nagy marhaság, de sajnos nagyon beette magát a magyar közgondolkodásba, annyira, hogy még a középiskolai történelemem tankönyvekben is ez a narratíva van a tankönyvi szövegben...

A középkori magyar haderő zöme a valóságban alapvetően mindvégig könnyűlovas jellegű volt. Létezett egy nehézlovas "keménymag", ezek kb. a király kísérete, az arisztokraták és az egyháziak lovassága volt, kb. ezek 500-1000 főt tettek ki, de még ezek sem voltak olyan mértékben és minőségben páncélozottak, mint a nyugati lovagok, legfeljebb tényleg csak a leggazdagabb réteg ezek körében is. Egyébként az is tévhit, hogy a nyugati hadseregek csak lovagokból álltak, valójában a nyugat-európai hadseregeknek is elenyésző létszámát tették ki a klasszikus értelemben vett nehézlovasok, ha pusztán a létszámokat nézzük.

A magyar haderő a középkorban átlagosan kb. 30 ezres nagyságrendű volt (persze, a tényleges nagysága és az ország katonai potenciálja változott az időben, sőt, a katonai potenciál jóval nagyobb is volt ennél, de ez a 30 ezer nagyjából minden korszakban reális 1526 előtt). Ez a haderő többségében könnyűlovaságból állt, a katonaállítási kötelezettségeket bemutató oklevelekben az előírt fegyverekből lehet erre következtetni. Az íj és a nyíl kb. a 15. század közepéig standard előírt fegyvernek számított, sőt, még a nyugatias, lovagi harcmodort gyakorló arisztokratáknak is fiatal korukban kötelező volt elsajátítani a mesteri használatát, ellentében a nyugat-európai példákkal.

Persze a fegyverzet egyéb részei és a védőfegyverzet is változtak az időben, tehát a honfoglalás után pl. elterjedtek az egyenes, európai típusú kardok, elterjedt a sodronypáncél, a nyugati típusú sisak stb. is a magyar haderőben, de ennek ellenére a fő fegyverzete a magyar katonáknak az íj és a nyíl maradt, és a taktika is megmaradt. A nyugati hatások mellett pedig elég erőteljesen megmaradtak a keleti hatások is, hiszen a magyar állam épp kelet és nyugat között feküdt. Tehát a 15. századig (a Hunyadiak koráig) a külföldi források folyamatosan úgy írják le a magyar haderőt, hogy cselt vet, színlelten megfutamodik, nyílzáporral árasztja el az ellenséget, hátrafelé nyilaz stb., és folyamatosan panaszkodnak, hogy egyszerűen lehetetlen ellenük "nyugati módra" harcolni. De az is egy tévhit, hogy a cselvetés, a színlelt megfutamodás az valamilyen magyar (vagy steppei) specialitás lett volna, ezeket Nyugat-Európában is ismerték és alkalmazták, hiszen, ahogy írtam, ott is létezett könnyűlovasság. Sőt, ezt a taktikt igazából a kalandozások korában is ismerték, sőt, Nyugaton is alkalmazták, csak nem olyan arányban, ahogy a steppei népek.

Aki úgy képzeli el a középkori magyar haderőt, hogy amikor felsorakozott a magyar hadsereg egy árpád-kori vagy egy anjou vagy luxemburg-kori csatában, az nagyon téved, amikor nehézpáncélos lovagokat képzel el. A valóságban egy random serviens, várjobbágy vagy később egy köznemes vagy egy "telekkatona" az sodronyinget hordott, fémsisakot viselt, egyenes kardja volt, pajzsa, de a fő fegyvere mindig is az íj volt. Ha felsorakozott egy magyar sereg, akkor a zöme lovasíjász volt, és a király körül volt csupán az a nehézpáncélos mag, amit nyugati típusú lovagi seregnek lehet nevezni, de egy 30 ezres seregben ez kb. 1000 főt tett ki, de még ennyit sem, és nem is volt olyan minőségű és nehézségű a fegyverük, mint a nyugati lovagoknak. Emellett ezt a sereget egészítette ki a kun, a besenyő, a székely és más lovasíjász könnyűlovasság.

Az tehát egy óriási tévhit, hogy a keleti nomád népek (vagyis a kunok) a 13. században bejöttek az országba, és ez jelentette a lovasíjászat továbbélését... De ez már csak azért is hülyeség, mert az Árpád-korban folyamatosan költöztek be keletről nomád lovasságok, úzok, jászok, besenyők, sőt, a legújabb kutatások szerint a 12. században legalább olyan mértékű nomád betelepülés történt, mint ami IV. Béla idején a kunokkal, száz évvel később. Tehát amíg az elit egységek fő hatásai nyugat-európából jöttek, addig keletről folyamatos volt a lovasíjász hatás is, és a magyar közseregre inkább ez hatott...

Vagyis a fegyverzet változott, időben változtak a különféle külföldi hatások, és ez így teljesen normális is volt, mindenhol ez a természetes. Viszont a magyar haderő fő jellege a Hunyadiak koráig alapvetően a lovasíjászat volt.

Egyébként egy sodronyinget, fémsisakot, nagy pajzsot viselő magyar lovasíjász egy keleti nomád, pl. a mongolok szemében nehézfegyverzetű lovasnak hatott. Viszont egy nyugati lovag ha ránézett a magyar seregre, akkor könnyűlovas seregnek látta. Ezen is érdemes elgondolkodni...

A Hunyadiak korától kezdve is marad az alapvetően könnyűlovas jelleg, viszont a lovasíjászat kezdett háttérbe szorulni, és helyette megjelent a huszárság.

A harcok folyamata változik 100 éve még a nyílt hatalmas harcok voltak preferálva ma meg a gerilla harcmodorhoz hasonló csapj le és fuss-t használják

A világ häborúk előtt a sortüzes harxok voltak elterjedtek azelőtt pedig a nyílt terepen 10.000-fők csaptak össze és erre már nem volt alkalmas a magyar lovasíjászat mivel a tipikus magyar harcmodor pont arról szólt hogy visszavonulást színlelni az ellenség mögé és oldalba kerülni a másik seregnek a "menekülők" meg előlről hátrafelé támadva.

Egyébkémt ennek egy kicsit egyszerűbb módját 48-ig még alkalmazták