Az ö, ő, ü, ű hangok a németből jöttek a nyelvünkbe, vagy maguktól alakultak ki?

[link]

Ez alapján már az előtt is megvoltak a nyelvben, hogy a németekkel találkoztunk volna.

Látuátuk feleim, szömtükkel mik vogmuk...

És ekkor hol voltak még a németek...

#2: OK, ez a hangokra igaz (és a kérdés valóban arra vonatkozott), de azért annyi kiegészítéssel élnék – a nagyérdeműt tájékoztatandó –, hogy abban az időben persze ilyen ékzetes betűink még nem voltak, vö.:

[link]

Eredeti szöveg:

Latiatuc feleym ʒumtuchel mic vogmuc. ýſa pur eſ chomuv uogmuc. ...

Egykori olvasat:

Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isȧ, por ës homou vogymuk. ...

(az átlagember azt gondolja, hogy ha leírja, hogy "látjátuk feleim szümtükkel, mik vogymuk", akkor leírt egy részt a halotti beszédből, holott a dolog kicsit bonyolultabb... :-)

Lehet, nem a legjobban magyarázza az ë kiejtését, de ír érdekes dolgokat:

[link]

Az eredeti kérdésre:

Az ö és ü a törökből került a magyarba. A hosszú változatokat nem tudom, de akár kialakulni is volt idejük.

Egyes, eléggé valószínűnek tűnő vélekedések szerint az Ural tájáról vándorló magyarsághoz nagy türk törzsek csatlakoztak, és ez látszódik meg a magyar nyelvben. (A vérszerződésre is azért volt szükség, mert egymással rokonságban nem lévő népek csak így tudtak megbízni egymásban.)

Az előző linkkel kapcsolatban:

Az ë-t minden tájszólásban másként használják, tehát a linkben leírtak csak az illető tájszólásában vannak így.

Én is az egyik legerősebben ë-ző faluból származom, és nálunk a leírtak elég nagy részét máshogy ejtik, azaz, máshol ejtenek ë-t.