Mikor és hogy alakultak ki írásjeleink?

A központozásra az alexandriai grammatikus, Arisztophanész Büzantiosz dolgozott ki rendszert, melyet aztán oktattak is a grammatikus-iskolákban. Arisztophanész rendszere az írásjelek közül a pontra korlátozódott, melyet az elhelyezéstől függően különböző értelemben használt. Ha a sor fölé írták, a mondatot befejező mai pontnak felelt meg, és periodus-nak nevezték. Ha a sor közepére került, a mai pontosvessző megfelelője, és colon-nak hívták. A sor aljára téve comma a neve, és a mai vessző szerepét töltötte be. Ezt az egyszerű és világos központozást a kora középkori gyakorlat rendkívül összebonyolította.

A ma is használatos írásjelek kialakulása a XIV. században kezdődött el. A gótikus kortól fogva elterjedt kisegítő írásjelek között érdemes megemlíteni a hiány jelzésére szolgáló ikerpont (punctum geminatum), melyet a kihagyott személynév helyére tettek ki (..), és a sor közepére írt félpont (semipunctum), mely a szó elválasztását jelezte. Az egyenlőség jelét (=) a XIV. századtól fogva használták a sor végi szóelválasztáskor, a felkiáltójel viszont a humanista korszak újítása volt. A zárójel a XV. században jelent meg a maihoz hasonló formában.