Miért ilyen bonyolult a nyelvtan?

Még egy verset bemásolnék, remélem senkit nem zavar. Ez is tükrözi, hogy mennyire csodálatos nyelv a miénk.

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,

Ím a kérdés felmerült:

Hogy milyen nyelv ez a magyar,

Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak itt:

Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,

Nem üget, de csörtet – és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, miért nem lohol?

Miért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, –

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál,

Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér. . .

Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, miért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki „beslisszol” elinal,

Nem „battyog” az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,

– Elárulja kósza nesz –

Itt kóvályog, itt ténfereg. . .

Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,

Mikor tódul, vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet. . .!

Firenze 1984. X. 12.