Minnél többet tanulok, annál jobban érzem úgy hogy még semmit sem tudok. Elég frusztralo hogy milyen rövid az emberi elet. Ti hogy vagytok vele?

Nagyon érdekes gondolat. Én is pont így vagyok vele. Minden érdekel (a sporthíreken kívül), középiskolában az egyetlen ember voltam, aki egyszerre járt magyar és matekfaktra is. :) És emiatt nehézségeim vannak a mai napig a pályaválasztás kérdéseivel.

Én azt csinálom, hogy rengeteg könyvet olvasok, mindenféle tudományterületről, meg filmek közül is azokat szeretem, amiből tanulhatok. Nem bírom az értelmetlen dolgokat. És ahogy egyre többet olvasok, egyre jobban átlátom például a történelmet, hogy milyen események és hogyan vezettek el a jelenig, és van, hogy egyre jobban kiábrándít a tudás. Amíg nem tudunk valamiről, addig idealizálhatjuk, elképzelhetjük szépnek és jónak. Nekem ez éppen ezért egy kiábrándulás inkább, úgy látom, sok tekintetben ugyanazokat a hibákat ismételjük.

Ha nagyon lelomboz, amiről olvasok vagy hallok, akkor olyan dolgokat szoktam csinálni gyorsan, ami visszazökkent, pl. gagyi vígjátéksorozatokat nézek, vagy elkezdek beszélgetni ilyen nagyon hétköznapi dolgokról a szobatársaimmal, és az úgy visszaráz abból a levertségből.

De egyébként szerintem van olyan érték az életben, ami nem múlandó.

Hát bizony, így vagyok én is ezzel, csak már jóval öregebb vagyok. Nincs ez jól kitalálva, m4rha gyorsan elmegy az egész.

ÁMDE!!!!

Fordítva vedd a dolgot. Ha egyáltalán nem lennél, ennyit sem látnál, éreznél, tapasztalnál, értenél, mint most. Lenne nagy SEMMI. Ha nem veszed annyira komolyra a dolgot, akkor máris örülni lehet BÁRMINEK, és m4rha jó dolgok esnek meg velünk. Minden pillanatban jön feléd valami élményszerű, amit csak észre kell venned, befogadnod, megélned. Én legalábbis így élek, és így kissé jobban viselhető.

Vigyázz magadra, és éld meg a dolgokat!

bennem két nézőpont vitatkozik.

az egyik hasonlít a tiédre, és kétségbe vagyok esve, hogy egyszer véget ér számomra az amit világnak hívok. erről az oldalról motivál, hogy a lehető legtöbb tudást a lehető legkevesebb idő alatt felhalmozzam és hasznosítsam annak érdekében, hogy minél hosszabb életem legyen. itt az a bökkenő, hogy még ha feltételezem is, hogy esetleg elérhető a halhatatlanság állapota, minél közelebb szeretnék kerülni hozzá, annál több tudást kell felhalmoznom, és így annál kevesebb időm marad elérni a kitűzött célt. szóval simán lehetséges, hogy a tanulásra több időt kell szánnom, mint amennyit élek. ha erre gondolok félek.

a másik oldalról pedig szélsőséges szolipszistaként minden én vagyok, emiatt tökéletesen értelmetlen nem csak valamilyen ismeret, de még az idő fogalma, sőt az egész világ is. következésképp bármin aggódni is tök fölösleges. (meg amúgy sem lehetséges)

:D

szóval ja szoktam érezni "ilyeneket". azt szoktam csinálni, illetve csinálom folyamatosan, hogy igyekszem megismerni a világomat, emellett igen gyakran gondolkozom, hogy miként található és őrizhető meg az a valami amire azt mondom, hogy én és közben reménykedek benne, hogy nem szűnök meg létezni vagy arra gondolok, hogy esetleg valóban minden én vagyok és akkor meg nincs para.

22f

Már a régi rómaiak is tudták, hogy "ARS LONGA, VITA BREVIS"

Ez van!

A te korodban velem is kb így volt.

Idővel megszokod majd... örülj annak, amit tudsz, amire meg majd igazán szükséged lesz, azt gimiben, majd egyetemen többször is átismételed, és megragad. Különösen, ha megtanulod rendszerezni is a tudásod.

Hát ezt Szentgyörgyi is éppen így érezte.

Először biokémiával foglalkozott. Aztán már csak a C vitaminnal. De végül már azt is túl bonyolultnak érezte (saját bevallása szerint) és utána főleg az elektronnal foglalkozott.

Szóval jó úton jársz a tudás felé, fiatalember!

Ez így igaz. Minél többet tud valaki, annál inkább rájön, hogy szinte semmit sem tud.

A '90-es évek végén minden ősszel kiöntött a Felső-Tisza. Mentünk egy páran az ország több pontjáról önkénteskedni. Sok barátság szövődött az esti tábortüzek melletti szárítkozás közben. Egy ilyen barátom fogalmazta meg a legfrappánsabban. Azt mondta, a tudást és az ismeretlent úgy kell elképzelni, mint egy lufit az őt körülvevő levegővel. Minél több tudást gyömöszölünk a lufiba, az annál nagyobb lesz, tehát annál nagyobb felületen érintkezik a környezetével.