Hogy lehet, hogy aránylag magas IQ-val (125-130 között) mégis teljesen életképtelen vagyok?

Kedves Kérdező!

Úgy lehet, hogy neked nem az IQ-ddal van problémád, hanem az önbizalomhiányoddal. Az egyetlen megoldás az, ha fejleszted a személyiségedet, és bizony az rengeteg évbe telik.

Nekem a Mensa szerint egy 2014-ben írt tesztem alapján 130 fölötti az IQ-m. Egész odáig én is pont abban a fázisban voltam, mint te, amikor kiírtad ezt a kérdést. Mindig is tudtam, hogy sokkal okosabb vagyok az átlagnál, és a környezetem is ezt megerősítette, de az eredményeim az egyetemen ezt már nem tükrözték. Teljesen kétségbe vontam magamat és a képességeimet. Az sem segített a helyzeten, hogy a legtöbb egyetemi oktató, akivel találkoztam életemben, az hímsoviniszta volt, negatív elvárásaik voltak a lányokkal szemben, vagy ha nem negatív elvárás, akkor szánalom. Jó logikájú nőként mégis kezdtem elhinni, hogy én bármilyen ilyen dologhoz buta vagyok. A fordulópont akkor volt, amikor megírtam a Mensa tesztet, akkor, 2014-ben voltam 23 éves. A teszt alapján beigazolódott, amit addig is tudtam, hogy bőven átlag feletti az IQ-m. Valahogy hitet adott, hogy az IQ-tesztben nagyon nem számított, hogy nő vagyok-e vagy férfi, vagy hogy depressziós vagyok-e vagy sem, hanem csak az, hogy milyen a vizuális és logikai képességem.

2009-től villamosmérnökire jártam, de nem igazán tanultam, és ha tanultam, akkor sem igazán tudtam koncentrálni. A szüleim miatt annyira depressziós voltam, hogy nem tudtam semmire sem figyelni, csak arra, hogy milyen rossz az életem, hogy hogyan tudnám megjavítani, és gyakran arra, hogy jobb lenne meghalni. A szüleim alig adtak pénzt vagy kaját, én a havi 40 ezer Ft diákhitelemből éltem úgy, hogy abból vettem a vonatbérletemet és a tisztasági szereimet is. Elég sanyarú sorsom volt, meg ráadásul még anorexiás is voltam, így mindig azon aggódtam, hogy 44 kg legyek (162 cm magas vagyok).

Teljesen normális dolog, hogy ha az embernek nincs rendben a pszichéje, akkor nem tud megfelelően teljesíteni, IQ-tól függetlenül. Ha egy 90-es IQ-jú ember depressziós, ő is rosszabbul teljesít, mint amire egyébként képes lenne.

Olyan rosszul tanultam az említett villamosmérnökin, hogy kibuktam volna a 4. félévben, ezért inkább kiiratkoztam. Még a paranoid skizofrén anyámmal éltem, meg a nárcisztikus, lelki beteg apámmal, aki 10-20 éves koromig szexuálisan zaklatott, és 12 éves koromig alkoholista volt. Apám kb. egész életemben folyamatosan húzta le az önbizalmamat. Bármilyen sikert értem el, az szerinte az ő érdeme volt, mert ő hajtott a tanulással... Mivel ő orvos, ő szinte minden embernél felsőbbrendűnek tartja magát...elég szánalmas és fejletlen személyisége van. Gyanítom, hogy neked sem a legkedvesebbek a szüleid, valószínűleg intellektuális sznobok, mint az én apám, akik azt hiszik, attól ér valamit az ember, ha diplomája van.

Most vagyok 30 éves, és gyakorlatilag 10 éve folyamatosan dolgozok azon, hogy feldolgozzam a gyerekkori traumáimat, és fejlesszem a személyiségemet. Ezzel arányosan fokozatosan javult az intellektuális teljesítményem. Jártam fizika szakra is 2012-től, mellette végig diákhitelből, korrepetálásból és később asszisztensi, majd programozói munkából éltem. A fizika szak eleve nehéz volt, és én is magam alatt voltam, hogy nem tudok megfelelően teljesíteni. A gyakorlati tárgyakból heti 4-5 óra gyakorlásokkal simán 5-ös lettem, viszont az elméleti vizsgákból, amikhez több oldalnyi elméletet kellett megtanulnom, sorozatban buktam. Végül egy elméleti tárgyból annyiszor megbuktam, hogy kirúgtak az egyetemről 2019-ben. Nem vettem a szívemre, mert tudtam, hogy miért nem tudtam elég energiát és időt fektetni a tanulásba.

Azért nem, mert dolgoztam napi 4-8 órát, és amellett még agyaltam az életem javításán napi 8-10 órát. Amellett rohadtul nem volt fontos, hogy lesz-e diplomám vagy sem. Ezt a mai napig így gondolom. Még jó, hogy a mentális egészségem építése fontosabb volt, mint a diploma.

Most, hogy már egészen sokat fejlődött a személyiségem, tervezem, hogy megcsinálok egy informatikusi végzettséget, de csak akkor kezdek bele, ha biztos leszek abban, hogy tudok annyi energiát abba fektetni.

Én azt látom, hogy te folyamatosan a hibákat keresed magadban, és valahogy az erősségeidről szó sem esik. Önmagadat úgy kellene látnod, hogy nem csak az IQ-dat veszed figyelembe, hanem az egész lényedet, a lelkedet! Ki vagy te? Milyen hatások értek az életedben? Milyen adottságaid vannak, amiket kamatoztathatsz? Amíg ezt nem teszed meg, az egy hatalmas probléma, mert ha te nem hiszed el, hogy valamire képes vagy, akkor valószínűleg nem is leszel rá képes, mivel az emberi agy az ilyet parancsként értelmezi. Úgy értelmezem az írásodat, mintha te egy lúzernek tartanád magad. Vajon miért tudod fenntartani ezt a hitedet? Azért, mert az agyad folyamatosan a megerősítést keresi, és meg is kapja, mivel csak a kudarcot látja. Így könnyű fenntartani egy hitet. Önigazolás. Te csak arra fókuszálsz, hogy mit csinálsz rosszul. Ha inkább arra figyelnél, hogy miben vagy JÓ, akkor azokat a jó tulajdonságaidat tudnád a javadra használni, mint eszközöket.

Nagy tévedésben vagy, ha azt hiszed, hogy egy magas IQ-jú embernek nem kell sok időt töltenie valaminek a tanulásával. Én 18 évesen találkoztam életemben először a programozással. Elég nehezen ment, de tegyük hozzá, hogy nem is gyakoroltam sokat... Évekkel később, 2017-ben sikerült olyan munkát szereznem, ahol Python szoftverfejlesztő gyakornoknak vettek fel, úgy, hogy nem is tudtam Python nyelven, de elmondtam az állásinterjún, hogy szerintem van olyan jó felfogásom és programozási alapom, hogy meg tudom tanulni. Meggyőztem őket. Pár hónap alatt sikerült is olyan szintre hoznom magam, hogy hasznos munkát tudtam végezni a cégben. Másfél évig ott dolgoztam, és aközben jöttem rá, hogy basszus...egy jó programozó nem attól jó, hogy minden parancsot fejből tud, hanem attól, hogy kézzel-lábbal meg tudja-e oldani a problémákat. Csak az ottlétem alatt annyi változáson esett át a Python nyelv, hogy energiapazarlás is lett volna mindet bemagolni. Ehelyett ha nem tudtam valamit, rákerestem a Google-ban, nézegettem stackoverflow.com-ot, satöbbi...vagy pedig a korábban írt kódjaimból kimásoltam részeket, ha azok már beváltak. A programozás tanulása, szerintem, egy hosszas folyamat. Akiknek az egyetemen elsőre jól ment, azokról megtudtam, hogy olyan gimnáziumba jártak, ahol már 9. osztálytól tanultak programozást. Ehhez képest én egy kommersz gimibe jártam egy kisvárosban. Érthető, hogy milyen hátránnyal indultam. Látni kell azt is, hogy honnan indulsz, és önmagadhoz képest kell először jónak lenni, nem másokhoz képest.

Visszatérve:

Beírtad a kulcsszavak közé, hogy önismeret. Hát, pont erre lenne a legnagyobb szükséged, mert nagyon torzan látod magad. Ha már elég jó vagy az önismeretben, lehet folytatni a pszichológiai tanulást, de mellé már jöhet a programozás tanulása is. Hogy elég jó vagy-e már önismeretben, azt onnan tudod, hogy nem fogod azt gondolni, hogy "nekem ez nem megy", hanem azt fogod gondolni, hogy "elkezdem, gyakorlom, aztán egyszer majd csak menni fog". Ha eljutsz ehhez a hozzáálláshoz, hogy nem félsz a kudarctól, csak csinálod, onnantól szinte bárminek a tanulásába belefoghatsz, ami érdekel.

Még a sportról írok. Én elég sokat bicikliztem életemben, gyerekként balettoztam, úsztam, így alapvetően nem áll tőlem távol a sportolás. Viszont törékeny alkat vagyok, vékony csontozattal és gyenge ízületekkel. Nem baj az, ha az ember tisztában van a korlátaival, és csak addig megy el. Ehhez kicsit lejjebb kell vigye az ember a hiúságát. Ha én elmegyek futni, és nem vagyok nagyon hozzászokva, akkor nem 7 km-es futással fogom kezdeni, hanem 3 km-essel. Vagy ha mégis megy a 7 km, akkor is folyamatosan figyelem, hogy fáj-e valamim, és ha fáj, akkor visszaveszek a tempóból, vagy abbahagyom az edzést aznapra. Figyelni kell az étkezésre, ha sportol az ember. Szóval ez, hogy fizikailag fejlődjön az ember, ez is egy külön tanulási folyamat. Nekem évekbe telt, mire kiismertem a testem korlátait, hogy mi segít neki és mi nem. Az internetről is sokat tanultam sport témában.

Engem nagyon teljesítménykényszeresre nevelt az apám, és sajnos erre a sportban is hajlamos vagyok. Többször volt már emiatt ízületi gyulladásom, és rájöttem, hogy magamnak ártok, ha a testemnek ártok. Meg kell tanulni, hogy nem kell mindig jónak lenni, és nem kell mindig gyorsan elérni a sikereket. Nagyon nehéz, de meg kell tanulni néha lejjebb vinni a lécet, és csak addig hajtani magunkat, amíg profitálunk belőle.

Szóval összefoglalva, ezeket kellene gyakorolnod (ha azóta még nem tetted meg):

- önismeret mélyítése, önmagadról egy objektív, de hasznos énkép kialakítása

- gyerekkori traumák feldolgozásán való dolgozás (ez életünk végéig is tarthat, de a befektetett munkának mindig lesz eredménye, ezért nem kell 80 éves korunkig defektesnek érezzük magunkat...csak csinálni kell, hogy fogyjon a sok mérgező lelki tényező)

- a fokozatosság, a kis eredmények értékelése a nagy eredményekre való áhítozás helyett

- önmagadban való hit és önmagaddal szembeni végtelen türelem (hidd el, ha jól bánsz magaddal, nem úgy, mint egy hajcsár, az meg fog térülni)

- megtanulni szeretni magadat!!! (aki nem szereti önmagát, az egy nagyon rossz életminőségben tartja magát...ezzel tisztában kell lenni, hogy senki más nem szerethet úgy, mint te önmagadat)

Most ennyit tudtam írni, remélem, aki ezt olvassa, azért még hasznát veszi. :)

Szép napot!

30/N