Jelenleg létezik erre tudományos magyarázat?

Egymás mellett onnan, hogy ösztönösen leolvassa a másik nonverbális kommunikációját. Mozgás, arckifejezés, légzés szaporasága stb.

A föld másik pontján onnan, hogy jól ismeri az illetőt és ez alapján az agya le tud futtatni egy szimulációt arról, hogy hogyan érezheti vajon magát a másik.

[link]

Olvasgass a morfogenetikus mezőelméletről. Nem elfogadott tudományos magyarázat, mégis a legközelebb áll a jelenség megfejtéséhez.

Rupert Sheldrake is segíthet.

A kérdés megválaszolása előtt egy dolgot kellene tisztázni, tudományos módszertannak megfelelő vizsgálattal: Valóban megérzi-e az ember a másik ember hangulatát, ha távol vannak egymástól.

Mert az, amit az ember szubjektíven megél, az nem mindig az, ami objektíven történik. Lehet, hogy álmodsz valakivel, vagy eszedbe jut valaki. Megérezni véled, hogy történt vele valami. Mivel általában jól ismered az illetőt, így nagyjából sejted, milyen körülmények között van. (Pl. többször gondolsz aggodalommal egy idős, beteges rokonra, mint egy fiatal, életerős, optimista barátra.) Aztán a legtöbb esetben kiderül, hogy nem történt semmi. Megnézed a Facebook adatlapját, felhívod, vagy később találkozol vele, és kiderül, hogy nem történt vele semmi egetrengető esemény. De mivel ezeknek akkor ilyen módon nincs különösebb súlya, hamar el is feledkezel róluk, lehet, hogy már másnap nem emlékszel, hogy valakinek megérezni vélted a hangulatát, történéseit.

De a véletlen néha úgy hozza, hogy kiderül, hogy valóban történt valami. Na akkor az valahogy a tudatodban jobban kiemelkedik, megjegyzed, hiszen történt valami csodába illő esemény. Egyrészt fel is fújod magadban a dolgot, felértékeled a történés fontosságát. Hogy valaki megcsúszott a lépcsőn és csúnyán beverte a térdét, és te ezt megérezted, akkor ez valami nagyobb eseménynek tűnik. Holott jelentéktelen apróság, mert mikor nem csak beverte a térdét, de el is törte a lábát, azt nem érezted meg. Az ilyen pozitív megérzések számát is felturbózod, hajlamosabb vagy az életben azt a három-négy esetet többségnek gondolni, ahhoz a több száz, vagy több ezer esethez képest, mikor a megérzés fals volt, mert nem több száz, több ezer eseményként gondolsz rá, hanem néhány tucatként.

Szóval elsőnek objektíven kellene vizsgálni, hogy a jelenség egyáltalán létezik-e, és ez azért nem annyira egyszerű. Ha objektív vizsgálatokból az jön ki, hogy ez a jelenség csak illuzórikus, akkor nincs mit kutatni. Ha az jön ki, hogy a jelenség szignifikánsabban nagyobb gyakorisággal fordul elő, mint ami a puszta véletlenből következne, na akkor lehet elkezdeni vizsgálni, hogy oké, de miért.

Csak az objektív vizsgálat nem egyszerű, kvázi évekig kellene jegyzetelni sok-sok ember minden gondolatát. Meg kellene mérni bizonyos események, hangulatváltozások valószínűségét. Erre nehéz tudományos módszertannak megfelelő vizsgálati módszert kidolgozni.

Vannak persze médiumoknak tartott emberek, akik az átlagnál nagyobb gyakorisággal éreznek meg dolgokat. De hogy ezeknek a vizsgálata mennyire volt komoly, azt nem tudom. Hogy mit gondolok személyesen erről, az most lényegtelen, csak arra akartam rávilágítani, hogy egy jelenség működése előtt a jelenség létezését kell bizonyítani, ha az nem triviálisan elfogadott mindenkinek.

Ez sajnos gondolatátvitel és mint ilyen parapszichológia (ezotéria).

#2est is kénytelen voltam lepontozni, mert amit linkelt, félrevezető.

Nem létezik ilyen, hogy "morfogenetikus mezőelmélet"

Vannak bizonyos elvárások, mielőtt egy ötlet "elmélet" szintre emelkedik (pl. hogy bizonyítotható jóslatokat lehessen csinálni vele), amiket eleve nem teljesít.

"Morfogenikus", "morf-" azt jelenti: alaktan, például morfológia (biológiai vagy nyelvészeti).

A fantasy és sci-fi irodalomban előforduló "morfogenikus mező" (vagy "morfogenikus erőtér") is hasonlót szokott jelenteni. Terry Pratchett regényeiben például ez a magyarázata, hogy a kísértetek miért tartják meg az eredeti test formáját, vagy hogy a varázslattal átváltoztatott dolgok miért térnek vissza az eredeti alakjukba.

A fenti pontosan mi a "morf-", mi az "alak"?

És miért -"genetika", nem "-genika"? Azért, mert jól hangzik? (A morfogenézis a biológiai fejlődésnek az egyik aspektusa, a sejtosztódással és -differenciálódással együtt, ami egy organizmus alakját kialakítja. De ez is a "genézis" (teremtés, teremtődés), nem az (azonos eredetű, de mást jelentő) genetika szóból jön.)

Sheldrake is a Wikipédián paranormális szószólóként van kategorizálva.

Hallottál amúgy valaha a csigatávíróról? :D Ráth-Végh "A fáraó átka" című könyvében ír róla. :D Az eset valósságát az internet is igazolja: [link] (felhívom a figyelmedet a korabeli illusztrációra :D)

Alapja a SZIMPÁTIA elve, egyike a régi népszerű babonáknak? tudományos javaslatoknak? (ti. például a feketemágiában is bevett alapelv)

A lényeg, hogy a sziompátia alapján két dolog azután is láthatatlan kapcsolatban marad, miután egymás közeléből elvittük őket.

(Így lehet pl. valakit egy hajszál segítségével megátkozni ésatöbbi. De egy időben még egyes kutatók is foglalkoztak vele - ahogyan rengeteg más történelmi (utólag nézve) butasággal is.)

A csigatávíró az alapján működött volna, hogy a csigák is szimpátiás kapcsolatban vannak, és így ha egy csigát megütögetsz Bécsben, egy másik megérzi Londonban. Már csak jeleket kell rendelni hozzájuk, és mehet a csiga általi távközvetítés.

A projekt végül leállt, miután a feltaláló még arra se volt képes, hogy 2 csigával, 2 egymás melletti szobában eredményt mutasson fel...

Ezt arra mondom, hogy a gondolatátvitellel rengetegen, rengeteg különféle tudományos néven, rengeteg javasolt elméleti alappal próbálkoztak a történelem során, és ("ismerősöm ismerőse mondta" typusú éenyomozhatatlqan állításokon kívül) soha senkinek nem sikerült hitelesen bizonyítania, hogy bármi valóság is lenne mögötte.

------

A tudományos válasz valószínűleg arra szorítkozna, hogy elmondja:

Miért tűnik úgy, MINTHA.

Pszichológiával és statisztikával válaszolná meg.

Röviden, azt állítaná, hogy véletlen.

Például:

- nagy számok törvénye

Ha egy ember sorozatban egymás után 10-szer fejet dob, annak ugye kicsi az esélye. Ő maga - a saját mintája alapján - arra a következtetésre juthatna, hogy a pénz CSAK fejet tud dobni, vagy sejthetne valamiféle csalást, netán isteni beavatkozást.

Viszont ha azt tekinted, hogy hány ember dobál fel pénzt, statisztikailag majdnem szükségszerű, hogy ilyen eset is előforduljon.

A POTENCIÁLIS lehetősége még akkor is megvan, ha összesen a történelem során 1 ember dobál pénzt.

- A statisztika "fiókprobléma" néven ismeri azt a jelenséget, hogy a véletlenek közül mindig csak a látszólagos jelentéssel bírókat "jelentik". Például: ha egy pénz "rendesen" fejet és írást dob, arról senki nem nyilatkozik, hogy megtörtént (hiszen érdektelennek tekinti). Következésképp a szokatlan események száma magasabbnak tűnhet, mint amilyen valójában.

- Nagyobb százalékú egyezés/kompozíciós hiba:

Ha ugyanazt érzed, amit X, honnan tudnád, hogy VALÓBAN ugyanazt érzed? Először is, az érzelmi állapotokra használt szavak száma véges. Tehát mondjuk ha azt mondod, hogy "örül", abba egy csomó minden beleesik, ami egyezik, és növeli az egyezés esélyét. Míg ha közelebbről megbeszélitek a külön-külön élményeiteket, lehet kiderül, hogy mégse azért pontosan azt éreztétek.

Ugyanez vonatkozik az időbeliségre. Mondjuk felhív X, hogy "fú az előbb valami furát éreztem", mire te "nahát, pont most borítottam fel egy vödröt, nem az ijedtségemet érezted? váó!"

Namost:

eltelhetett közben X perc, miközben mindketten egy csomó érzelmi állapoton átestetek. Mivel a pontos idópontot nem rögzítettétek (csak kábéra), ez megint csak a megbízhatatlan egyezést növeli.

Mint fent mondtam, azt se tisztáztátok, hogy pontosan mit is érzett a másik. Ha annyira tág a kategória, mint "valamit", "valami furát", akkor a látszólagos egyezés kvázi bizonyos.

"Több, mint két év szerintem elég hosszú idő ahhoz, hogy biztosra tudjam; nem csak beképzelem."

Ha így gondolkodsz, akkor szerintem nincs mit mondani.

Természetesen mindig megvan az esélye, hogy te leszel a Nagy Kivétel, a földre szállt Krisztus, aki bizonyítja, hogy amit ezerszer próbáltak, hogy nem lehet, azt mégis lehet. Ezt nem lehet kivédeni.

Én erre csak azt tudom mondani, hogy próbáld meg bizonyítani.

> Több, mint két év szerintem elég hosszú idő ahhoz, hogy biztosra tudjam; nem csak beképzelem.

A „beképzelésnek” pont az a lényege, hogy annak ellenére meg vagy győződve valamiről, hogy konkrétan nem igaz. Az emberi elme néha furcsa dolgokat tud produkálni. A legtöbb esetben kevésbé racionális, mintsem gondolnánk.

Mondok pár példát TL;DR alapon:

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Az egyik barátom időben rá volt kattanva a játéktermi automatákra. Ő váltig állította, hogy van olyan stratégiája, ami alapvetően nyereséges, nem nagyon, de hosszútávon többet vesz ki ezekből a gépekből, mint amennyit bedobál. Én kötve hittem ezt, mondtam, hogy akkor játszunk. Vezessen naplót, hogy pontosan mennyit dob be a gépbe, és mennyi nyereményt vesz ki. Ő hülyeségnek tartotta, hiszen egy éve csinálja, csak tudja, hogy nyer-e vagy sem. De végül belement a dologba… Két hónap után abbahagyta a játékautomatákkal való foglalkozást.

Mi történhetett? Naponta bedobott kb. ezer forintot. Ezen kívül néha csak úgy nyomott egy rövid játékot, pár száz forinttal, az ugye szinte elenyésző a nyereményhez képest. Aztán havonta 1-2 alkalommal meg nyert 20-30 ezer forintot, meg néha kisebb összegeket. Sokszor nullára jött ki, tehát az aznapi ezrest vissza is kapta. Lássuk be nem hangzik rosszul, hiszen 30 ezret dobott be havonta. Sokszor nullára jött ki, így vehetjük 25 ezernek. Ehhez képest a havi 1-2 alkalommal történő nyerés úgy átlagolva 40 ezerre jön ki.

Gondolta ő. De ahogy elkezdte naplózni a dolgokat, kiderült, hogy sokszor a napi ezrest azért még megfejelte még egy ötszázassal, csak utólag ez már nem ragadt meg benne. Kiderült, hogy a gyors pár százas játékok nem elenyésző összegek voltak, majdnem annyit játszott ezekkel el, mint mikor úgy istenigazából leült játszani. Nullára is ritkábban jött ki, mint ahogy emlékezett rá. A nyeremények összesítve is kevesebbet adtak ki, mint amit megsaccolt, amit gondolni vélt.

Pedig ő is meg volt győződve arról, hogy nem bemagyarázza magának, hogy nyer, hanem ez a valóság. Ő tudja, hogy nyerőben van. Tudja? Fenét. Tudni véli. A kettő nem ugyanaz. Ahogy objektíven kezdte el vizsgálni, úgy tudta meg igazából, hogy mi történt.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Egyszer volt egy nő, aki azt mondta, hogy a növényei gyorsabban, erősebbre nőnek, pusztán azért, mert szereti őket. Otthon végzett kísérletet, az egyik növényre szeretettel gondolt, a másikkal semlegességre törekedett. A szeretett növény sokkal gyorsabban és nagyobbra nőtt. Ő kérte, hogy ezt laboratóriumi körülmények között is vizsgálják meg, néhány szakember szívesen részt is vett benne. Vak kísérlet volt. Két növény volt, különböző színnel megjelölt cserépben. A két növényt naponta megcserélték, hogy kiküszöböljék a környezeti különbségekből származó eltéréseket. Akik konkrétan öntözték a növényeket, azok nem tudták melyik növény melyik, és kvázi pipettával mérték ki a vízmennyiséget. A nő nem érintkezhetett azokkal, akik a növényt öntözték. A nő viszont az öntözésen kívül bármikor ott lehetett, szerethette az általa kiszemelt növényt, amennyit akarta. Az eredmény negatív lett, a két növény azonos gyorsasággal nőtt.

Mi a tanulság? Elsőnek az, hogy érdemes szeretni a növényeket, hiszen gyorsabban nőnek tőle. De nem valamiféle misztikus ok miatt. Egyszerűen a nő valószínű tudatalatt máshogy is gondozta a növényeket, a jobban szeretett növénynél jobban figyelt arra, mennyi vizet kapjon, stb… Nincs itt semmi misztikum, nincs semmilyen kivizsgálandó jelenség.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Volt egy történés az életemben. Emlékezetes volt. Sokszor eszembe jutott, sokszor meséltem is másoknak. Ugye én csak tudom mi történt, hiszen én voltam ott, én mondtam azt az ominózus mondatot, stb… Vagy tíz évvel a történés után olyan emberekkel kezdtünk nosztalgiázni, akik ott voltak, szintén szem- és fültanúik voltak a történteknek. Mint kiderült, koránt sem úgy történtek a dolgok, ahogy az én emlékezetemben volt. Amire úgy gondoltam vissza, hogy én mondtam, arról kiderült, hogy valaki más mondta, többek egyöntetűen így emlékeztek vissza. Meg nem is pontosan úgy történtek, nem is ott és akkor történt, mikor gondoltam.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Néhány évig ideig vezettem blogot. Aztán valahogy úgy abbamaradt a dolog. Három évvel a blog lezárása után valahogy újra ráleltem, és elkezdtem olvasgatni a saját bejegyzéseimet. Megdöbbentett. Volt olyan gondolat, amit abszolút újnak gondoltam, hogy erre nemrégiben jöttem rá, de a blogot olvasva kiderült, hogy már négy éve írtam erről.

Jó, ez utóbbi két példára még lehet azt mondani, hogy régi emlék volt, idővel megkopott, átszíneződött.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Végeztek vizsgálatokat a rövidebb távú memóriával is. Most konkrét forrásokat ne kérj, régen olvastam már. A vizsgálatból kiderült, hogy nagyon sokszor meghamisítjuk a történések sorrendjét, vagy olyan dolgokra emlékszünk, amik nem történtek meg. Mondjuk történik valami, és mi azt mondjuk, hogy én már gondoltam arra, hogy ez és ez fog történni, vagy én már láttam ezt és ezt.

Az ember azt gondolná, hogy ez csak kevés embernél van így, valamiféle elmebetegségszerű tünet. Nem. Az emberek 99%-a így működik. Vagy az ember azt gondolná, hogy ilyen havonta egyszer ha megtörténik. Nem. Nem havonta. Nem is hetente. Nem is naponta, hanem naponta többször, talán óránként is.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Vannak, akik mindig ugyanazt a számot vélik látni mindenhol. Mondjuk valakivel történik egy olyan véletlen – ami azért esélyes –, hogy észreveszi, hogy pont 11 percet lát az órán. A tudatának a reflektorfényébe kerül ez a tény. Utána meg azt veszi észre, hogy szinte mindig 11 perckor néz rá az órára. A múltkor pl. egy nap alatt háromszor is megtörtént, ami nem lehet véletlen.

Amit nem tud az illető. Az ember azt gondolná, hogy naponta néhányszor nézi csak az órát. Valójában nem. Lehet, hogy egy nap 50-szer, vagy 100-szor is megnézzük. De nem is tudatosul bennünk, nem is tudatosan csináljuk, nem emlékszünk rá, sőt ha valaki megkérdezné tőlünk, hogy mennyi az idő, nem tudnánk megmondani. Mert nem is vagyunk rá igazából kíváncsiak. Mondjuk a fejünkbe motoszkál, hogy ma kilenckor meccs lesz. Ránézünk hatkor az órára, de nem vagyunk kíváncsiak az időre, csak úgy a tudatalattink nyugtázni akarja, hogy még van időnk, nem kell kapkodni.

Ha mondjuk 60-szor ránéz valaki az órára, nem is csoda, hogy lesz egy alkalom, mikor 11 percet mutat. De ilyenkor azonnal felkapja rá a fejét, rögtön a tudata reflektorfényébe kerül, kiemelődik. Sőt ha elkezd ennek valami misztikus tulajdonságot tulajdonítani, a tudatalattija un. kognitív disszonancia redukciót végez, próbálja megerősíteni ezt az élményt, és a belső óra alapján a tudatalatti elkezd csalni, és akkor figyelni az órára, mikor 11 perc környékén járhat az idő. Így nem is ritka, hogy naponta kétszer, háromszor is megtörténik. De háromszor csak havonta kétszer, viszont ezt a maximumot kezdjük úgy kezelni, mint valamiféle átlagot, azt gondoljuk – becsapva magunkat –, hogy hetente, vagy pár naponta is előfordul, hogy egy nap háromszor is 11 perckor nézünk rá az órára.

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Sokféle példát lehetne még felhozni, tudnék pár személyeset is. Az, hogy az ember mit vél tudni, az bizony nagyon nem objektív. Főleg, ha valamiben hisz, hinni akar, hajlamos a valóságról alkotott képét meghamisítani. Hogy nálad fennáll-e ilyen helyzet? 100%, hogy valamilyen mértékig igen. Hogy ezeket levonva van-e valóban valami, ami még jelenség? Mivel konkrét példákat nem írtál, nehéz lenne innen megmondani. Talán igen, talán nem.

És akkor külön bejegyzésben, hátha az előzőt nem volt kedved végigolvasni.

Az egyik történetemnél szó volt a napló írásra. Érdekes lehet ha elkezded objektíven vizsgálni a dolgokat. Mondjuk mikor az adott illetővel kapcsolatban van valami megérzésed, egyből lejegyzeteled, amilyen részletesen csak tudod. Esetleg a másik felet is rá lehet venni, hogy vegyen részt ebben a játékban/kísérletben, ő is jegyezze le, hogy mikor milyen figyelemreméltó történés, hangulatváltozás történt vele.

A kettőt aztán lehet egyeztetni, hogy ami neked fontosnak tűnik, neki is az volt-e. Pontosan mekkora arányban voltak pontosak a megérzéseid. (Oké, tudom, hogy azt mondta, hogy nem voltak fals megérzéseid, de lehet, hogy igen, csak nem emlékszel rá, esetleg nem akarsz rá emlékezni. A papír viszont fixen rögzít mindent.) Azt is meg lehet vizsgálni, hogy mennyire tudhattad előre az adott dolgot. Mondjuk ha tudod, hogy az illető vizsgázni fog, és sejted, hogy nem készült fel rá eléggé, mondjuk tudatosan nem is emlékszel rá, de a tudatalattid emlékszik, hogy mondjuk Facebookon láttál róla egy fotót, hogy bulizik a vizsga előtt. Innentől nem nehéz megjósolni, hogy a vizsga napján valószínű komorabbá válik a hangulata. Egy ilyen megérzés mögött nem sok misztikum van, körülbelül annyira misztikus megjósolni ezt, mint azt, hogy télen fog esni hó. Megint más, ha egy szép nyári reggel hirtelen erős megérzésed támad, és kiderül, hogy az ismerősödet pont aznap reggel ütötte el egy autó, és ezért eltörte a kezét. Na az már valami lenne, de persze egy mérés ugye nem mérés.