Tudtok olyan verset mondani, aminek a témája a ruha, öltözködés, vetkőzés, vagy többször szerepel benne valamilyen ruhamotívum?

Keszei István

Ruha

A maga módján ez is hűség:

egymást viselni, hordani.

Mi mindenről vallanak némán

ruhám rejtelmes ráncai!

Második bőrömként tapad rám,

rám nőtt, szinte reám tapadt,

hűtlenül nem cserélgetem,

viselem, mint a sorsomat.

S egymáson nem csak egymást hordjuk,

hanem mindazt, amit az idő

láthatatlan öltéseivel

mélyünk titkos mélyére sző...

Egy varrónő testestől-lelkestől

ingembe varrta önmagát,

ő ráncolja ruhám redőiben

elmúlhatatlan homlokát.

Őseimből szőtt testem is csak

ruha a csupasz lelkemen:

melenget, véd kettős ruhám,

hogy ne vacogjak meztelen.

De a legvégső vetkezéskor

nem marad rajtam semmi sem,

lehull minden, ami takart:

lehull a véges-végtelen.

Bár csak, tárgy, de mégis érez,

Elárulja, hogy ki vagy,

Testet takar, testet fényez

Szenvedélye a divat.

Ő az, aki, nem hazudik,

Minek? Olyat nem akar,

Soványabb ettél vagy ducibb?

Véleményt el nem takar.

Van úgy: ő a belépőjegy,

A nagy álomvilágba,

Sokszor bálványa a nőknek,

S örül, ember kívánja.

Született: tervezőasztal:

Lakhely: szekrény vállfája.

De persze nincsen baj azzal,

Nem emlékszik számára.

Selyme alatt modell feszeng,

"Benned, mondd csinos vagyok?

Mit tegyek, hogy karcsúbb legyen

Testem, váltsak alakot?

Már egy hete, hogy nem ettem,

Jól mutassak kifutón,

Mondd, ruha, ettől szebb lettem?

Válaszolj mindentudón."

Lágyan lép a lenge lányka,

Kattan a gép, száll a taps,

Vígan libben a ruhája,

Látszat számít, arra adj.

Ám ha kialszanak fények,

A lány öltözőbe tér,

Utat enged a könnyének,

Léte üres, mit sem ér.

A tervező, meleg fickó,

Önelégült kis ripacs,

Így szól: "Kövér vagy, mint disznó,

Azt hiszed, ez a divat?"