23 évesen még kezdhetek tudományos karrierbe úgy, hogy csak most kezdek belemélyedni egy területbe?

"Kiemelkedő tehetség nem úgy lesz valakiből, hogy "majd az egyetemen megtanulja", egyemmegalelketeket. :"

Amiben jó vagyok, abban én már középsuliban is nagyon jó voltam, sőt, előtte is. Volt olyan évem általános iskolában, hogy mind a négy fajta dicséretből kaptam (szaktanári, osztályfőnöki, igazgatói, nevelőtestületi).

"Aha, és hány pályázatot, ösztöndíjat, szakmai díjat nyertél? Vannak publikációid?"

Mivel, mint írtam, eddig nem mélyedtem bele a választott területbe, nincsenek. De kezdésnek felvettek arra az - Európában az egyik legjobb - egyetemre, ami megadhatta volna ezekhez a kezdő lökést. Csak, mint írtam, egészségügyi okok miatt haza kellett közben jönnöm.

"Vannak kapcsolataid? Nincsenek? Miért nincsenek?"

Tök jó, hogy megválaszolod a saját kérdésedet. Örülök, hogy hagysz szóhoz jutni.

Vannak. Itt, bár nem azt tanulom, ami érdekel, találtam két olyan tanárt is, akiknek az a szakterületük, amiben én is el kívánok mélyedni. Őáltaluk pedig eljutottam a terület más hazai kiválóságaihoz.

"Hány nyelven beszélsz?"

Két idegennyelvet beszélek, egy harmadikból nagyjából középfokon állok, most tanulom.

"Minden bántás nélkül; szerintem neked egy pszichológus kellene, aki megérteti veled, hogy a kisebbrendűségi érzéseid miatt akarsz kiemelkedni."

Jártam már többnél is. Az egyikük (pszichiáter, nem pszichológus) azt mondta, valamit kell kezdenem a teljesítménykényszeremmel, mert agyonnyom.

"Miért nem elég hogy jó szakember legyél?"

Nézd, ha erre vagyok képes, akkor elég. Azt hiszem, nem érttettem meg magam eléggé: nem attól félek, hogy nem leszek a világ legjobbja. Az valószínűleg már úgysem leszek. Attól félek, hogy nem hozom ki magamból a maximumot, amit csak lehet. A 110%-ot. Hogy majd úgy tekintek vissza az életemre, hogy lehettem volna akármi, csak mindenféle mondvacsinált indok miatt nem lettem.

Szeretném, ha megértenéd, hogy a probléma gyökere valóban az, hogy össze vannak zavarodva a fejemben a dolgok. Én ismerem annyira magam, hogy tudjam: nem a képesség hiányzik. Hanem arról van szó, hogy van egy olyan apám, aki egész életében mindent a sikerre tett fel, iszonyú keményen dolgozott és a mai napig mindent feláldoz ezért, én pedig abban nőttem fel, hogy a sikerért dolgozunk, és hogy egyszer folytathatom, amit ők elkezdtek. Így egész gyerekkorom óta lebegő kérdés az, hogy én mit akarok csinálni: sok pénzt keresni, vagy pedig tudóskodni (ami nyilván sokkal keservesebb út, mint egy kitaposott ösvényre rálépni). Végül középsuliban nem volt elég motivációm, hogy minden kínálkozó lehetőséget kihasználjak. De ez a motiváció nem _hiányzott_, hanem _kívülről származó meggyőződések miatt_ gátolva volt. Egyszerűen nem az ösztönzést kaptam, csak annyit, hogy legyen hasznos, amit tanulok. Legalábbis én így értelmeztem (a szüleim valószínűleg nem tudatosan sugalltak nekem ilyesmit). De az biztos, hogy az nagyon belém oltódott gyerekkoromtól kezdve, hogy gazdagnak kell lennem. Ezért tartok most itt: jó vagyok nyelvekben, egy menő szakra járok, csak épp utálom a szakot és már rég mást akarnék csinálni. Gyilkolom a lelkem, és semmi motivációm nincs és erőm, hogy felkeljek. Fél napokat alszom át.

Nem leszek öngyilkos azért, ha nem leszek valamiben, ami érdekel, a legjobb szakember. De akkor igen, ha nem leszek benne semmilyen szakember, mert magamra kényszerítek valami mást. Úgy nincs értelme élni. Ebből akarok kitörni. Érted?