Miért hisz olyan sok ember a sorsban?

Ez az egyik dolog. A másik pedig az, hogy általánosságban az emberek értelmes dolgot csinálnak (már aki...). Namármost, ha az életnek nem látják az értelmét, akkor gyorsan depisek lesznek, ami elfajult esetben öngyilkossághoz is vezethet (mert aminek nincs értelme, azt minek csinálni?).

Ebből következően, jól kompenzálja a kisebbrendűségi komplexust is (vagyis hogy érnek valamit).

Sors, vagy szabad akarat? Ez elég régi filozófiai kérdés.

A sors mellett több érv szólhat. Pl. ha valaki vallásos – keresztény –, akkor ugye Isten teremtette a világot, Isten ugye mindenható és mindentudó, tehát kellett ismernie a teremtés következményeit, tehát valahol a terv részének kell lennie mindennek, ami veled történik. (Persze ez a kérdéskör számos problémát felvet a kereszténység istenének felfogásával kapcsolatban, pl. miért tudott egy angyal fellázadni, stb… Ha kicsit allegorikusabban nézzük a keresztényég tanait, akkor ez persze értelmet nyerhet, de mindenesetre nem abban az istenképben, amit ma úgy a kereszténység képvisel.)

Ha más vallást nézünk, mondjuk a buddhizmust, akkor ott a karma. Ez ugye arról szól, hogy minden tettednek van valamiféle hatása, és amilyen irányú a hatás, olyanná válik egy kicsit a világ, amiben reinkarnálódsz, vagy akár még az életed során szembesülsz azzal az okozattal, aminek te vagy az oka. Pl. ha valaki udvariatlan, azzal kicsit olyanná teszi a környezetét, másoknak az irányában történő megnyilvánulását, és lehet, hogy vele is kicsi bunkóbbak lesznek. De ennek a karma törvénynek, ami amúgy tudományosan is elfogadható elv, ami mögött a hatás-ellenhatás, az ok-okozat „törvénye” áll, szintén van egy naiv, félreértett változata, hogy pl. ha megölsz valakit, akkor a következő életeid során valaki téged is meg fog ölni. Ez így persze hülyeség, de általában az emberek egy jó részének ilyen képe van a karmáról. Ilyen módon minden, ami veled történik, vagy a te, vagy a kollektív karmádnak a következménye, tehát valahol előre meghatározott, méghozzá általad, az előző életeidből meghatározott.

Aztán ott a tudományos, fizikai világkép. Amíg meg nem született a kvantummechanika, addig egy olyan képünk volt a világról, hogy abban mindent szigorú törvények irányítanak, minden változás az előző állapotegyüttes szigorú és egyetlen lehetséges következménye. Azt, hogy hányast dobsz a dobókockával, azt meghatározza, hogy milyen erővel, milyen irányban dobod, milyenek a légköri viszonyok, stb… Oké, hogy kaotikus jelenségek miatt előre nem tudod ezt így kiszámolni, mert egy apró változás, pontatlanság is óriási eltérést ad a végeredményben, de hogy attól még fizikai törvények határozzák meg a végkimenetelét minden eseménynek. Ilyen módon t[2] idő esetén a teljes rendszer – tehát az Univerzum – állapota szigorú törvényeken keresztül következik a t[1] időben fennálló teljes állapotegyüttestől. Röviden: Minden determinált.

Ez anno számos filozófiai kérdést is magával vont, hiszen ha minden determinált – a gondolataid, érzéseid, döntéseid is –, akkor értelmét veszti a jó és rossz fogalma, akkor nincs és nem is lehet erkölcsről, etikáról beszélni. Hasonló ez a számítógépes játékok karaktereihez, ők sem gonoszak és nem etikátlanok, hiszen csak egy algoritmus következményei.

Mindenesetre az ezoterikus tanok is átvették valamennyire ezt a világképet, hozzátéve azért egy anyagi világtól független, régóta számon tartott fogalmat, a lelket is, így valami olyan világkép alakult ki, hogy bár az, hogy a környezeted, a helyzeted milyen, az determinált, de a döntés, hogy mihez kezdesz az adott helyzetben a lélek révén mégis szabad akaratnak minősül, így lehetőséged van változtatni, és később ezek a változások fogják determinálni a későbbi állapotokat. (Lásd: karma). Sőt ez a determinisztikus kép aztán magyarázatul szólt néhány analógiás „tudományág” működéséhez, mint pl. asztrológia, kártyajóslás, Ji Csing, stb… Illetve új ezoterikus tanok alapjául is szolgált, mint pl. Akasa-krónika.

Valahogy ezek keveréke tette divatosabbá a sorsban való hitet. Meg van itt pszichológiai ok is. Az ember sokkal könnyebben állít be valamit tőle független dolognak – ha az számára előnytelen –, mint beismerni azt, hogy valahol önmaga a hibás egy-egy dolog megtörténésében. Ha ellopták az autómat, megnyugtatóbb válasz az, hogy ez tőlem független dolog, hogy más tehet róla, sőt ennek így kellett tulajdonképpen történnie, mint azon elgondolkodni, hogy esetleg én is tehetek erről, mikor nem zártam be, vagy mikor az olcsóbb riasztót vásároltam meg, vagy hogy olyan döntést hoztam, hogy kényelmesebb a ház előtt leparkolni, mint venni egy garázst, vállalva, hogy inkább 500 métert gyaloglok naponta. Nem is az a baj, hogy az ember hoz kompromisszumos döntéseket, akár úgy is hogy nem tud róla, nem is tette fel a kérdést, nem is vette észre a többi alternatívát. A gond itt inkább az, hogy az emberek jelentős része nem képes megbékélni a saját döntésével, nem tudja azt mondani, hogy „akkor és ott megfontoltam amit tudtam, és az akkori tudásom birtokában a legjobb döntést hoztam, amit ma sem szégyellek, még ha ez ilyen következményekkel is járt”. Az emberek többsége megbánja a döntést, átszínezi azzal az információval, amit a döntés pillanatában még nem tudott, így képtelen megbékélni vele, bűntudata lesz, rágódik rajta, ami újabb hibás döntésekhez vezethet. Márpedig ez probléma, akkor inkább ássuk el, és inkább fogadjuk el, hogy valaki más az oka mindennek, és nem is lett volna lehetőségünk ezen változtatni.