Gondolkodik más is ilyenen?

"A világot szerettem volna megérteni.Ehelyett elmehettem volna kiélni magam."

Mikor? 16 évesen még el sem kezdődött az életed :) Egyelőre sem a világ megértéséről, sem az önmagad kiéléséről nincs semmi fogalmad, csak néhány sablonos, mesekönyvillusztráció-szerű kép.

Megmondom az őszintét: amit ideírtál, annak se füle, se farka, mindössze egy hangulatot jelenít meg (azt egyébként egész jól), amire én is emlékszem kamaszkoromból. Mindenki átmegy hasonló hangulatokon, tehát egyrészt nincs mitől félned, semmi rossz nem történik veled, másrészt viszont az a rossz hírem, hogy abszolúte semmi egyedi vagy különleges nincs abban, amit ideírtál.

És ez az egész egyszerűen majd elmúlik idővel.

"Abban a korban mindenki sokat filozofál. ; ) :D"

Ez nem filozofálás, csak hasonlítani akar rá. Ez a Coelho/Müller Péter-féle papírfedeles "hűdemély"-ség.

Mindegyikünkben megvan az ösztönzés az egyedüli igazság keresésére, mert az igazság nem csupán szép, hanem mindenható is.

Sajnos az embereknek nincsen tudomásuk a tulajdonképpeni igazságról, sőt kilencvenkilenc százalékuk az élet minden területén csak hazugságot követ, az igazság nevében. Bennünket valójában vonz az igazság szépsége, de időtlen idők óta az igazságnak tűnő hazugság szeretetéhez vagyunk hozzászokva. Ezért egy világi ember számára az „igazság” és a „szépség” összeegyeztethetetlen fogalmak. A világi igazságot és szépséget a következő történettel lehet megmagyarázni.

Egyszer egy férfi, aki bár nagyon hatalmas és erős volt, ám jelleme módfelett kétséges, beleszeretett egy gyönyörű lányba. A lány nemcsak gyönyörű volt megjelenésében, de jelleme is szent volt, s ezért nem tetszett neki a férfi közeledése. A férfi azonban kéjes vágyai miatt kitartó volt, s ezért a lány arra kérte őt, várjon csupán hét napot, s megadott egy időpontot a hét nap után, amikor a férfi találkozhat vele. A férfi beleegyezett, s nagy reményekkel várni kezdte a kitűzött napot.

A szent lány azonban, hogy kinyilvánítsa az abszolút igazság valódi szépségét, egy nagyon tanulságos módszert alkalmazott. Nagyon erős hashajtókat vett be, s hét napon keresztül csak ürítette és kihányta azt, amit megevett. Ráadásul mindent, amit kiürített és kihányt, összegyűjtötte egy megfelelő edényben. A hashajtóknak köszönhetően a gyönyörűnek tartott lány olyan sovány és vékony lett, mint egy csontváz, színe feketés lett, csodálatos szemei mélyen beestek szemüregébe. Így várta türelmetlenül a kitűzött órában a lelkes férfit.

A férfi megjelent a színen, nagyon jólöltözve, kifogástalan viselkedéssel, s a csúnya lánytól, akit ott várakozva talált, a gyönyörű lány felől érdeklődött, akivel találkoznia kellett volna. A férfi nem ismerte fel abban a lányban, akit látott, ugyanazt a gyönyörű lányt, aki felől kérdezett, s bár a lány újra és újra bizonygatta neki, hogy ő az, szánalmas állapota miatt a férfi nem ismerte fel.

Végül a lány elmondta a férfinak, hogy félrerakta szépségének alkotórészeit, s edényekben tartja. Azt is elmondta, hogy a férfi most élvezheti a szépség e nektárját. Amikor a világi, költői férfi azt kérte, hogy láthassa ezt a szépség-nektárt, a lány odavezette őt az ürüléket és folyékony hányadékot tartalmazó edényekhez, amelyek kibírhatatlan bűzt árasztottak. Így tárult fel a férfi előtt a folyékony szépség egész története. A szent lány kegyéből végül ez a gyenge jellemű férfi képessé vált arra, hogy különbséget tegyen az árnyék és a valóság között, s így magához tért.

Ennek az embernek a helyzete hasonló mindannyiunk helyzetéhez, akiket a hamis, anyagi szépség vonz. A történetben szereplő lánynak csodálatos anyagi teste volt, elméje vágyainak megfelelően, de valójában ő különállt ettől az átmeneti anyagi testtől és elmétől. Valójában lelki szikra volt ő, s a szerető is az volt, aki a lány valótlan bőréhez vonzódott.

A világi értelmiségieket és esztétákat becsapja a külső szépség és a relatív igazság vonzása, s nincsen tudomásuk a lelki szikráról, amely igazság és szépség ugyanabban az időben. A lelki szikra olyan szép, hogy amikor elhagyja az úgymond gyönyörű testet, amely gyakorlatilag csak ürülék és hányás, senki sem akarja többé meg sem érinteni ezt a testet, még ha drága ruhákkal van díszítve sem.

Egy hamis, viszonylagos igazságot követünk, amely összeegyeztethetetlen a valódi szépséggel. A valódi igazság örökké szép, megszámlálhatatlan évig megőrizve a szépségnek ugyanazt a mércéjét. Ez a lelki szikra elpusztíthatatlan. A külső bőr szépsége néhány óra alatt megsemmisíthető, csupán egy erős adag hashajtó következtében, ám az igazság szépsége megsemmisíthetetlen, s mindig ugyanaz marad. Sajnos a világi művészek és értelmiségiek nem tudnak a lélek e gyönyörű szikrájáról. Nem tudnak az egész tűzről sem, amely ezeknek a lelki szikráknak a forrása, s nem tudnak arról a kapcsolatról sem, amely a szikrák és a tűz — aki transzcendentális kedvtelések formáját veszi fel — között van. Amikor ezek a kedvtelések a Mindenható kegyéből megnyilvánulnak itt, az ostoba emberek, akik nem látnak az érzékeiken túl, az igazságnak és a szépségnek e kedvteléseit összetévesztik az ürülék és a hányás előbb említett megnyilvánulásaival. Így kétségbeesetten azt kérdezik, hogyan lehet az igazságot és a szépséget egyidőben alkalmazni.

A világiak nem tudják, hogy az egész lelki lény az a csodálatos személy, aki mindenki számára vonzó. Nem tudják, hogy Ő az elsődleges lényeg, az elsődleges forrás, minden létező kútfeje. A parányi lelki szikra, lévén szerves része az egész léleknek, szépségben és örökkévalóságban minőségileg ugyanaz. Az egyetlen különbség, hogy az egész örökké egész, a rész pedig örökké rész. Mégis ők mindketten a végső igazság, a végső szépség, a végső tudás, a végső energia, a végső lemondás és a végső gazdagság.

Bármilyen irodalom, legyen bár a legnagyobb világi költő vagy értelmiségi műve, ha nem a végső igazságot és szépséget írja le, nem más, mint a relatív igazság ürülékének és hányadékának tárháza. Igazi irodalom az, amely az Abszolút végső igazságát és szépségét írja le.