Mi a véleményetek az alábbi novelláról? Elsősorban a fogalmazást figyeljétek! Tudom, hogy egy kicsit zavaros, de majdnem minden rémálom az.

Rémálom

Amikor a nagymamám és én megérkeztünk nagyapához, a nap már szürkületbe hanyatlott. A szél elől futó felhőknek hála, az aranysárga égitest egészen más megvilágításba helyezte a gyerekkorom óta ismert udvart, mint más, közönséges délutánokon. Kicsit olyan hangulatúnak látszott a ház körüli rész, mintha hajnalodna.

Örültem, hogy végre megérkeztünk, mert már hónapok elteltek azóta, hogy nem jártam itt és nem láttam nagyapát.

Világéletemben jobban szerettem itt lenni, mint a városi lakásunkban. Itt minden annyira szabad! Akkor megyek ki az udvarra sétálni, amikor csak akarok. Nem kell attól félnem, hogy holmi pénzéhes, esetleg kalandvágyó emberek megzavarnak. Van lehetőség a csendes elmélkedésre, ami nekem lételemem. Mindezt nem mondhatom el, ha a városban vagyok. Ott ugyanis sötétedés után már nem tanácsos az utcára lépni és a lepusztult lakótelepen céltalanul bolyongani. Mikor „otthon” vagyok, az úgynevezett „papírfalak” szertefoszlatják a gondolatmenetemet, a minden nap holtrészegen hazacsattogó és otthon mindent szétromboló alsó szomszéd jóvoltából.

Az otthoni környezet túlságosan börtönszerű. Lehet, hogy bennem van a hiba, és hogy csak én nem tudok mindenki máshoz alkalmazkodni. Lehetséges. De számomra két szó létezik, ami a legnagyobb jelentőséggel bír: szabadság, függetlenség. Ha e kettő fogalom nem tud érvényesülni az életemben, akkor én sem tudok érvényesülni.

Határtalanul boldog voltam tehát, mikor beléptem a barátságos kis házba. Üdvözöltem nagyapát, segítettem mamának kipakolni, türelmesen végighallgattam az összes vacsoralehetőséget, majd leültem a TV-szobában (ami egyébként nagyapa hálószobája is egyben) lévő ágyra. Mama pár perc múlva követett. Beszélgetni kezdtünk a szokásos, engem érintő komoly dolgokról: „Szívügyek”. Nemsokára nagyapa is belépett, egy tál sütivel. Mint általában, végighallgatták aggályaimat, majd véleményekkel és tanácsokkal láttak el. Én egyébként az ilyeneket szeretem magamban tartani, mert úgy gondolom, hogy a belső szférám részei. De ha már két olyan tündéri, érdeklődő és gondoskodó nagyszülőm van, mint ők, akiket nem csak és kizárólag a testsúlyom érdekel, elmondom nekik a titkaimat, mert bennük száz százalékig megbízom.

Miután mindent megbeszéltünk ezzel kapcsolatban, mindenki ment a saját dolgára. Nagyapa a konyhába indult főzni, mama pedig olvasni a másik szobába.

Egyedül maradtam, és örültem a hirtelen rám boruló csöndnek. Elővettem egy lapot, ami az ágy melletti éjjeliszekrényen volt és a csillagokról szólt. Természetesen hidegen hagy a horoszkóp és a jövendőmondás, ez a lap amolyan tudományos magazin volt.

Már épp kezdtem belemerülni a csillagképek és galaxisok sejtelmes világába, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó. Nagyapa csörtetett be rajta, de ezúttal nem miattam jött be. Nyomában mama is megjelent. Én rájuk meredtem kérdően, míg ők az ablakon kezdtek bámulni kifelé.

Én is kinéztem – és egy pillanatig nem hittem a szememnek.

A TV szoba ablaka az udvart az utcától elválasztó kerítésre néz. A kerítés előtt nem más állt, mint az én harmadik unokatestvérem, Bence, aki egy hét éves kisfiú! Szülei és testvérei nem voltak vele. Teljesen egyedül érkezett és tudtommal váratlanul. Bőröndöt húzott magával. egy fekete bőröndöt és pár kisebb szatyrot. Leesett az állam a megdöbbenéstől.

- Hát ő meg mit keres itt? – tettem fel az ezer kérdésből egyet, amelyik épp a számra esett.

- Nemrég telefonált az anyja, hogy amíg te itt leszel, addig ő is kijön. – válaszolt nagyapa.

- És hogyhogy egyedül? Hét éves… - de ekkor már egyedül voltam a szobában. Nagyapa és mama kimentek az udvarra magányos unokatesómért, így az ő félénk kis csengetése fölöslegessé vált.

Összesen négyen vannak testvérek. Egy tizennyolc éves egyetemista lány, egy tíz éves általános iskolás lány, és két ovis fiú: a hét éves látogatónk, és végül egy tündéri, öt éves kisfiú.

Mindegyikőjüket szeretem, azzal sincs bajom, ha együtt töltünk egy –egy szünetet… de akkor ott mélységes csalódottság és egy szikrányi harag gyúlt bennem, ahogy Bence bevonult a konyhába, nyomában nagyapával.

Egyvalami azonban még mindig nem fért a fejembe: hogy küldhette el a nagynéném a kisfiát teljesen egyedül Pestről ebbe a Debrecen mellett álló, elhagyatott kis faluba?

Nyomasztó hangulat lett úrrá rajtam: éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Csalódottságom oka az volt, hogy ha unokatestvérem megjelenik, lőttek a nyuginak, hiperaktív természetére nézve. Csakhogy eléggé feltűnt, hogy amióta belépett a házba, egy árva szót sem szólt. Sem ő, se mama, se nagyapa.

Az izgalom görcse állt a hasamba, de nem törődtem vele. Felálltam, és átmentem abba a szobába, ahova mama az előbb visszament olvasni. Menet közben benéztem a konyhába. Konstatáltam, hogy Bence és nagyapa a konyhaasztalnál ülnek egymással szemben, előttük kóla, közöttük síri csönd.

Mama csakugyan a szobában olvasott. Odamentem hozzá és megkérdeztem:

- Mama, elárulnád, mi ez az egész? – még folytattam volna a bennem percek óta megszületett kérdésözön szabadon engedését, de mama rám nézett és igencsak barátságtalan hangon közölte:

- Bence ugyanúgy unokánk, mint te. Ugyanannyi joga van itt lenni, mint neked. – részéről a vita hallhatóan le volt zárva. De részemről nem!

- Ezt én sem gondolom másként, mama! De tudod, Bence hét éves! Nem azzal van bajom, hogy itt van, sőt! Örülök neki! De amióta megjött, mindenki annyira fura! Nem is szóltok semmit! És hogy jöhetett el egy hét éves kisfiú olyan messziről teljesen egyedül? – lehet, hogy a végén kissé felemeltem a hangom?

- Mindent megbeszéltünk a szüleivel. A többivel te ne törődj! – ez a mondat szíven ütött. Nem elsősorban a tartalma miatt, sokkal inkább a hangnem okozott fájdalmat. Hűvös volt és személytelen. Mama még soha nem beszélt velem ilyen hangon. Nem azt mondom, voltak már kisebb – nagyobb nézeteltéréseink, de az nem ilyen volt. Bence érkezését nem láttam konkrét oknak arra, hogy haragudjon rám. De nem kérdezősködtem tovább. Ha ő is, én is. Úgyis odajön, három másodpercet nem adok neki, és megcsiklandoz. Ahogy szokott.

- Jó, akkor én most bemegyek nagyapa szobájába. – jelentettem ki, teljesen fölöslegesen.

Visszamentem a szobába és leültem az ágyra, ingerült mozdulattal magam elé húzva a csillagos magazint.

Nem telt bele tíz másodperc, mama tényleg megjelent az ajtóban: de a játék szemlátomást eszében sem volt. Sértett hangon szólt hozzám:

- Tudd meg: ha te most itt kisajátítod nagyapád házának ezt a részét, az enyém a fürdőszoba lesz! Többé oda neked nincs bejárásod! – mama hangja hisztérikusan remegett.

- Mi?! Én egy szóval sem említettem ezt a hülyeséget! – csattantam fel. – Hogy mondhatsz ilyet?!

- Szépen beszélj mamáddal!! – mennydörgött ki nagyapa a konyhából, és mielőtt egy szót szóltam volna, mama bement a konyhába és becsukta az ajtót.

A kiszűrődő hangokból ítélve éppen a konyha átrendezése folyt. De hogy minek…? Nem értettem. Ezt sem.

Hamarosan nyílt az ajtó, és kilépett rajta mama, az egyik lócát cipelve. Bevitte a harmadik szobába, és már készült a következő fordulóra. Csakhogy én a konyha előtt elkaptam.

- Mama, ezt most meg fogjuk beszélni! – olyan indulat volt bennem, hogy meg sem próbáltam visszafogni magam. – Nem vagytok normálisak! Miért nincs nekem jogom ahhoz, hogy előre tudjam, ha az ÉN unokatesóm idejön?! Mi ez a marhaság, hogy én kisajátítom nagyapa szobáját? Miért borult fel pár perc alatt minden? Válaszolj!!

- Csss, ne kiabálj! Állítsd le magad! – mama suttogott. – Nagyapád félig megőrült. Miért tombolsz? – nem halkítottam.

- Mi az, hogy nagyapa félig megőrült?! Mi ez az egész?! Mama!

- Tönkreteszed az életünket! – mama zokogásban tört ki és berohant a szobájába. Én utána. Mintha az ördög hajtott volna. Mindent és mindenkit gyűlöltem magam körül. Legszívesebben törtem – zúztam volna.

Körülbelül a szoba közepén elkaptam mamát. Erősen szorítottam a karját, a hangomra pedig rá se lehetett volna ismerni.

- Addig nem hagylak békén, amíg mindent meg nem tudtam rólatok! – irgalmatlanul rázni kezdtem születésemtől fogva imádott, idős nagymamámat. Nem voltam ura annak, amit cselekszem. Mintha egy láthatatlan erő hajtott volna.

Mama egyszer csak megdermedt, szemei kitágultak, majd elernyedt a teste. Megrogytak a térdei, és rázuhant az ágyra, ami előtt éppen állt. Még utoljára megfordultak a szemei, aztán nem mozdult többet.

A gonosz erő ebben a pillanatban kiköltözött belőlem. A következő mozdulataim reflexszerűek voltak. A szám elé kaptam a kezem, körmeimet az arcomba mélyesztve. Ráborultam mamára, szólítgattam, gyengéden ráztam, pofozgattam, hátha attól felébred. De nem. Meg se moccant.

Torkomon akadt a tehetetlen, vérfagyasztó sikoly, torkomon akadt a lélegzet. Nem tudtam kiáltani nagyapának, aki nem jött oda, így gondoltam, még nem érzékelte, mi történt.

Mi fogja rólam lemosni az „őrült gyilkos” nevet? Halk nyögést hallattam, elernyesztettem az összes izmomat… A fejemben furcsa zúgás támadt, majd megnyílt alattam a föld és zuhanni kezdtem…

Hirtelen felpattant a szemem. Debrecenben voltam, a szobámban, és az ágyban feküdtem. A fejemet mintha baltával hasogatták volna belülről, és még a fülembe hangzott mama szívszaggató zokogása. Lassan felültem az ágyban. Az egész… az egész csak egy álom volt! A legszörnyűbb rémálmom. A fejfájás ellenére halkan nevetni kezdtem a megkönnyebbüléstől. Mama él! És én sem vagyok gyilkos.

Átmentem mamához. Utoljára öt évesen csináltam ilyet.

- Mi az, szívem, rosszat álmodtál?

- Igen – feleltem. – A halálodat.

Kedvesen hívott, és én mellébújtam. Éreztem a szíve dobogását és a testmelegét, és ennél szebb ajándékot nem is kívánhattam volna magamnak, és most sincs csodálatosabb dolog a nagymamám életénél.