Miért van az hogy mindig történik valami?

A gratulációkat besöpörtem a link bemásolásért, de most foglalkoznék egy csöppet más szemszögből a problémával.

Ahogy Wadmalac korábban említette, a pozitív végkimenetelű eseményekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mivel a sikeres eredményeket, úgy könyveli el az agyunk, hogy azokkal minden rendben volt, nem kell változtatnunk rajta, ha épp egy szalmaszálat nem tettük keresztbe érte, akkor folytatjuk ezt. Ebből zökkent ki minket, ha például egy előre predesztinált, vagyis igencsak valószínűleg bukás (pl. lebuksz valaki előtt egy számodra fontos, de nem túlságosan dicséretes akcióval, vagy épp leesik a szekrény peremén tartott antik váza) pillanata elérkezik, vagy netalán épp a fordítottja. Különösen az utóbbiak sorozatát az előbbiek kombinációjával, de ezek esetén csak a számára nem pozitív eredményeknél kapcsolja össze, a pozitívaknál csak nagyon ritkán.

Az agyunk a negatív esetekben igyekszik ok okozati összefüggéseket, kapcsolni és egy úgymond felelőst találni. Ismerősöket barátokat, befolyásos idegenek, vagy nem evilági vagy nem létező teremtményeket, vagy neadjisten olyan absztrakt fogalmakat, mint a karma és a kozmikus igazság. A lényeg eleve így kellet történnie nem másként, pusztán azért mert bekövetkezett mert bekövetkezett. Egy sajátos megnyilvánulása az "utána, tehát miatta" logikai bakinak.

Az ember igen nehezen képes a véletlen fogalmát, ha nem fűződik hozzá érdeke (egy valós ok-okozati kapcsolat letagadása, vagy relativizálása), ahogy bármilyen olyat, amit nem tud megjeleníteni maga előtt.

A tudományos magyarázat lényegében annyi, hogy a legtöbb veled történő dolognak, a kellő ismeretek birtokában utána tudnál számolni mekkora valószínűsége, csak teljesen hiábavaló lenne a dolog. A maradék, amik determinisztikusak, azokkal talán a káoszelmélet tudna kezdeni valamit, de vannak olyan események dögivel, amivel még így se tudnánk semmit sem csinálni.

Csak időpocsékolás lenne a dolog, ha minden ember ezzel töltené életed jórészét, elég ha annyit tudsz, hogy nem felelős ezért semmilyen felsőbb hatalom.

Miquel:

Köszönet a történetért, istenbizony káröröm nélkül, de szebbé tetted a napomat. Öklömet rágva vigyorogtam. :D

Voltak hasonló apró élményeim nekem is, de utólag ezekről lecsiszolódik a depi, és az ember már vigyorogva tud visszagondolni.

Kisebb horderejű, de hasonló sztorim, ha már a konyhában járunk.

Egy kellemesen kómás szombat reggelemen (a péntek esti szülinapozásnak vannak mellékhatásai) terápiás jelleggel készítettem egy jó erős zöld teát (régi tapasztalat, hogy amit ez nem gyógyít, azon már csak az anyaföld segít), csöndesen kortyolgattam. A jótékony hatások már fél bögrénél jelentkeztek, már tudtam, ki vagyok, hol és miért. Gyomormagasságban kialudt a piros hibajelző fény, oké, készítsünk reggelit. Persze ehhez még csak részleteiben volt meg a szükséges koordinációs képességem, ennek megfelelően az egyik rosszul kivitelezett fordulásnál sikerült levernem a kedvenc bögrémet az asztalról. Itt kezdődött az akciójelenet, tisztára, mint a Pókemberben, belassult körülöttem a világ, láttam a bögrét lefelé vitorlázni félúton a kőpadló felé. A reflexem a sokéves átlagot megszégyenítően jó volt, kezemben a főt virslis tányérral és hónom alatt a vekni kenyérrel a bögre alá kaptam a bal spiccemet. Gera sírt volna, ha látja, milyen tökéletes íven mentettem, a bögesz nem is ért padlót, felperdült fejmagasságba és a ballisztikus pálya a mosogatóban végződött. Az meg ugyebár nem egy párnázott bútordarab, ennek megfelelően a bögre a mosogatóban tört szilánkokra. Persze utánahajoltam megnézni (ekkor már volt elég éberségem a folyamatos káromkodáshoz), ami azzal járt, hogy a vekni kenyér megindult a bal hónom alatt. Ösztönszerűen rászorítottam, ezzel a rántással viszont meggurultak a virslik a tányéron. Egy tányéremeléssel és -billentéssel megpróbáltam megmenteni őket a bázisugrástól, de ezt a mozdulatot valószínűleg túlzásba vittem, a tányért vislistől-mustárostól-ketchupostól felkentem a konyhaszekrény alatti polc aljára. Na ekkor esett ki a vekni a hónom alól, a reflex még bennem volt, úgyhogy ismét lábbal mentettem és kirúgtam a kilós kenyeret az előszobába. Persze eközben a polc aljára nyomott tányérról megfeledkeztem, az kicsúszott a szorult helyzetéből és virslivel lefelé landolt a mosogató szárítójában álló poharakon és tányérokon, olyan 50%-ban amortizálva az ottani készletet.

A végeredmény: összetört bögre a mosogatóban, fél bögrényi zöld tea csöpög a plafonról, konyhapolc alja mint egy horrorfilmes díszlet cseppkő-stílusban, szárítóban üveg- és porceláncserepek egyvelege szétpacsált virslivel, ketchuppal és mustárral dekorálva, ja meg persze egy kiló kenyér az előszobában az esernyőtartóban, a papucsommal karöltve (mert a rúgásnál nem voltak hajlandóak külön távozni).

Azt hiszem, érthető, hogy a romeltakarítás után én is úgy döntöttem, jobb, ha ma már nem csinálok semmi felelősséggel járó dolgot és visszamentem aludni.

Wadmalac, bocs, nem káröröm, de már kétszer elolvastam a sztoridat, és még mindig sírok... :D

Grat a stílusodhoz is. :)

(Meg a tőled szokatlan hosszúsághoz is. :P)

Én nem emlékszem ilyen napra, de most eszembe jutott életem első tábora, amire egyébként mindig szívesen gondolok vissza, mert a problémáktól eltekintve nagyon élveztem. Szóval, az ott töltött mindössze 10 nap alatt (alig 10 évesen):

1. Sikerült beszereznem egy piszok ronda gyomorrontást a főtt kukoricától. (Nem tudom, a túlzásba vitt mennyiség okozta-e a bajt, vagy valami más; többen is rosszul voltunk néhány napon át.)

2. Rohantam valahova, nem néztem a lábam elé, elestem; a bal oldalamat kb. 5-6 cm hosszan és jó mélyen felhasította az egyik faház előtti betonterasz széle. Nagyon fájt, és a "hab a tortán" a jódozás volt az orvosi szobában.

3. Az első kötőhártya-gyulladást is ott éltem át. Meglepetésszerűen jött, egyszerűen csak nem bírtam kinyitni a szemem reggel, fogalmam sem volt, miért. A következő napokban az egyik barátnőm vezetgetett reggelenként a több tíz méterre levő mosdóhoz, ahol sima vízzel tudtam öblíteni. (Ott nem volt kamillatea...)

Apropó, kamilla: Az egyik ismerősöm a kamillateát tartja kb. olyan "csodaszernek", mint te a zöld teát, szinte mindenre azt szokta javasolni.

Egy másik ismerősöm a C-vitaminra esküszik.

A régi falusiak meg a húslevessel voltak így, ugyebár.

Én pedig egy időben "fejfájás ellen" ittam kávét. Akkor tűnt fel, hogy valószínűleg csak placebó, amikor egy alkalommal még bele sem kortyoltam, de máris szűnni éreztem a fejfájást... :D

Szóval szerintem igaza volt Gregor Józsefnek, amikor azt mondta, hogy a legjobb gyógyszer az "Amibenhisz". :D