Miért félünk a haláltól? És miért sírunk tőle? Mi csinálja ezt? És miért?

Ha azok is meghalnak akik ismernek minket, akkor örökre feledésbe merülünk. Persze ha az internet megmarad, akkor lesz nyomunk, de elveszünk, mint egy homokszem a sivatagban. De én az internetnek se jósolok sok jövőt, biztos lesz valami fejlettebb (évszázadok vagy évezredek múlva), sőt ha nagyon pesszimista vagyok az emberiségnek sem, például az óra ami mutatja, hogy az emberiségnek mennyi ideje van hátra, most van a legközelebb éjfélhez, tehát az emberiség se lehet hogy megéli az Univerzum végét (lehetséges hogy elél addig, de egy teljesen másik civilizáció lesz akkor már. Most mi erősnek és legyőzhetetlennek tartjuk magunkat, de ugyanez volt az ókori birodalmakkal is, legyőzhetetlenek voltak, aztán mára már fasorba sincsenek. Erről eszembe jutnak a nukleáris hulladékokra figyelmeztető írások. A nukleáris hulladékok több tízezer évig veszélyesek maradnak, így jó mélyre el kell ásni őket, és meg kell jelölni valahogy hogy veszélyes. Írással nehéz kommunikálnunk, hiszen addigra már lehet meg se értik egyik nyelvet se, ahogy mi se értjük az ókori egyiptomit. Finnországba terveznek ilyen "szemetest" csinálni, érdekes téma, érdemes utánanézni). Hogy az Univerzum után mi lesz, az talán kisebb kérdés, minthogy a halál után mi lesz. Az okos fizikusok tudnak számításokat végezni, így van jópár ötletünk hogy mi lesz utána. De a halálról nem tudunk semmit, csak azt hogy vagy van valami, vagy nincs. Tehát lehetséges, hogy minden örökre semmi lesz, de lesz majd egy másik minden is, ami megint semmi lehet örökre. Lehet már mi se az első minden vagyunk.