Adjam fel a reményt? Lépjek inkább tovább?

Elnézést, hosszú lesz a sztori!

Szóval az egész úgy kezdődött, hogy elkezdtem suli mellett dolgozni októberben (ilyen kis délutáni 3-4 órás munka), és lett egy munkatársam akivel ugyan nem egy részlegen dolgozunk de mindennap láttam vagy egymásba botlottunk. Mindig olyan megközelíthetetlennek tűnt, de valahogy mindig beszélni akartam vele. Kiderült, hogy egyik munkatársnőm ismeri munkán kívül is, és szívesen bemutatna neki.Így is lett, decemberre már mondhatni állandó tag lettem a dohányzóban a munkatársnőm mellett, és a srác is elkezdett rendszeresen köszönni, vagy csoportbeszélgetésen belül hozzám szólni. Munkatársnőm és a barátja előre figyelmeztettek, hogy ő nagyon furcsa és nagyon nehezen enged közel embereket. Igazából szépen lassan haladtunk előre, ismerősök lettünk fb-n, néha úgy is beszéltünk 10-15 perceket a dohányzóban, hogy csak mi ketten voltunk. Ezt jó jelnek vettem. Végül márciusban megbeszéltük, hogy segít az egyik sulis beadandó dolgozatomban, mert nagyon otthon van a témában, úgyhogy április elején beültünk ketten egy kávézóba és 3 órát végigbeszélgettünk, a végén kimentünk közösen meginni egy sört is. Akkor nagyon megnyílt, beszélgettünk mindenről a családunkról, filmekről, gyerekkori emlékekről, könyvekről, stb. Aztán volt egy ilyen mondata hogy szingliként sokkal könnyebb, mint elviselni még egy csalódást. Azóta egyszer vagy kétszer beszéltünk fb-n a dolgozat miatt és soha nem sikerült úgy összefutnom vele a dohányzóban, hogy egyedül lenne. Időt szeretnék tölteni vele, beszélgetni,m megismerni, de félek az elutasítástól. Nem arról van szó, hogy milyen halálosan szerelmes vagyok belé. Egyszerűen csak meg szeretném ismerni, mert nagyon régen beszélgettem ilyen jót bárkivel is, és éreztem, hogy valaki ennyire megérti, ahogy látom a világot.

Én 20 vagyok, ő pár évvel idősebb