Miért nem találok intelligens fiút?

Szóval az van, hogy egy ideig alig kezdeményeztek nálam, most viszont egymás után többen is, és akkor az volt bennem, hogy ,,koldus nem válogat'', ezért belementem, hogy dumáljunk stb... Meg nyilván úgy éreztem, hogy amíg nem adok esélyt neki nem tudhatom, hogy milyen.

De egyre inkább kezd zavarni, hogy a srác akiről most szó van (de a többiek is)... Hát nem az, hogy ne lenne iszonyú aranyos, meg kedves, meg figyelmes, de egyszerűen annyira nem az én típusom ha az intelligenciáját vesszük.

Nagyon jól elbeszélgetünk amikor csak kis hülyeségekről van szó, pletykákról, meg sorozatokról, de amint valami komolyabb téma kerül szóba amiről szerintem fontos, hogy tudjunk beszélni, hát én azt érzem, hogy ott halok meg.

Mert olyankor mintha nem is lenne agya a srácnak, de komolyan egyszerűen olyan felháborítóan üresfejű. Nem az, hogy nem értek egyet a véleményével... Hanem nincs is véleménye!!

Én ezt nem értem, hogy lehet úgy élni, hogy semmilyen saját véleménnyel nem vagy a világról, hogy maximum a sztereotípiákat szajkózod.

És annyira nehéz ez, hogy nem akarom lenézni, de amikor megkérdezem, hogy mi a hobbija és azt mondja, hogy hát ő csak kondizni szeret... Miért?! Én nem várom senkitől, hogy egy Platón legyen, de könyörgöm legalább ne legyen rá büszke, hogy soha nem vett a kezébe egy könyvet és tökéletesen tájékozatlan a világ dolgaiban. És ha megkérdezem mit gondol a rasszizmusról, vagy a meleg jogokról, ne az legyen a válasza, hogy nincs véleményem...

De ez csak pár példa a sok közül, a teljes tudatlansága bármilyen komolyabb témában egyszerűen rémisztő volt.

Nekem fontos, hogy a partnerem szellemileg is partner legyen, hogy lehessen vele órákig beszélgetni nem csak a sorozatokról és a kondizásról, mert oké felszínesen is kell és fontos, hogy könnyeden is el tudjunk lenni, de ez messze nem minden. Hogy lehessen vitázni, lehessen számítani az eszére, az érzelmi és értelmi intelligenciájára.

És az az igazság, hogy nem egy ilyen fiúba futottam bele, akit leírtam feljebb, sorozatosan ők találnak meg engem.

És eleinte jól érzem magam velük, mert felnéznek rám, odáig vannak azért, hogy jajj de okos vagyok, jajj mindenről van véleményem, pedig nem is, csak hozzájuk képest, de aztán hamar alám rendelődnek, hiába próbálok figyelni rá, hogy ne így legyen.

Majd ezek után halálosan unatkozni kezdek mellettük, mert úgy érzem magam mintha a mentoruk lennék, vagy az óvó nénijük, semmi szellemi kihívást nem jelentenek, nem lehet érdemlegesen vitatkozni, nem lehet egy kiállításra elmenni... És akkor van az, hogy azt mondom, hogy nekem ez így nem megy.

Nagyon nem akarom megbántani vagy lenézni őket, mert tényleg sosem ilyen bunkó páwák a lelkük mélyén, aranyosak... Mint az aranyos kisfiúk, akiket nem akarsz sírni látni. Nemsokára biztosan beérnek majd, és szuper emberek lesznek, de nekem ez akkor sem megy így.

A legtöbb ismerősöm azt mondja, hogy nem számít ez, hogy legalább én leszek az okosabb a kapcsolatban, ez nem lehet kizáró ok, de szerintem egyik félnek sem lenne jó egy ilyen kapcsolat, a srác mindig butának érezné magát én pedig nem találnék szellemi partnerre benne.

Sosem tartottam magam nagyon okosnak és mégegyszer mondom ez nem arról szól, hogy olyan beképzelt lennék, de nem élhetek olyannal kapcsolatban akihez viszonyítva az intelligenciám egy Einsteiné, a vitakészségem pedig egy ügyvédé.

Szerintetek mit kéne csinálnom? Tényleg hülyeség amit érzek és el kellene ezt engednem és örülnöm kéne, hogy legalább tetszem valakinek?

Mert egyedül maradni sem akarok. Ugye emiatt nem leszek egyedül örökre?

De ha szerintetek igazam van, akkor hol találhatnék valakit, aki intelligens?

Bocsánatot kérek, ha zavaros, hibás, és köszönöm, ha segítetek:))

17/L