Miért nem találok barátnőt? A személyiségemen kellene változtatnom?

Először is köszönöm, hogy végigolvasod. Másodszor, csak normális válaszokat várok. Szakközépiskolába járok és nagyon kevés a lány, pedig úgy ismerkednék lányokkal, emiatt önbizalomhiányom is van, ha az utcán meglátok egy szép lányt, akkor nem merek ránézni se sokáig, ha kérdeznek valamit akkor hadarok. Jó lenne egy olyan iskolába járni, ahol több lány van, de sajnos nem lehet, nem akarom, hogy elússzon az évem és újból kezdeni mindent. Mindig is az volt az álmom, hogy még tinédzserkoromban szerelmes legyek, de egy olyan lányba, akivel igazán tudjuk egymást szeretni, akivel megoszthatom az érzéseimet, iskola után/közben találkozhatnánk, és boldogok lehetnénk. De képtelen vagyok úgy alakítani a jelenlegi életemet, hogy találjak egy ilyen lányt, mintha ezt lehetetlennek érezném. Irigylem azokat a fiúkat, akik egy olyan helyre születtek, hogy olyan gimnáziumba tudnak járni, ahol ismerkedni tudnak több lánnyal. Lehet, hogy valamiért így akarta az élet, nem tudom, sokat gondolkodtam már rajta, hogy el kell kezdenem kezdeményezni egy lánynál, de még nem volt rá elég önbizalmam. Sokszor időpocsékolásnak érzem, hogy bennt ülök az órákon, néha nem is érdekel amit magyaráz a tanár, helyette egy lányon jár az agyam, meg a magányon, hogy de jó lenne végre rátalálnom arra a lányra, akivel boldogabb lehetek, akivel a szünetekben lehetnék, és nem érezném az időt elpocsékoltnak, és reggel boldogan kelnék fel, azzal a gondolattal, hogy na megint egy jó nap lesz, találkozom a szerelmemmel a suliban, az órák közben várnám, hogy a szünetben láthassam őt... Mit lehetne tenni ez ellen? Lehet, hogy valamiért így akarta az élet, vagy lehet, hogy több erőt kellene magamon venni és harcolni? Nem akarom, hogy ezek a tinédzserévek úgy múljanak el, hogy boldogtalan vagyok, és az iskolában semmi izgalmas, érdekes nem történik, csak a fiú osztálytársaim hülyéskedését kell elviselnem, akik tőlem alacsonyabb agyi szinten vannak (a tanárok mondták ezt). Sokszor elfog a magány, hogy miért nem érezhetem magam boldogan, annyira vágyok egy lányra, akit magamhoz ölelhetek, megfoghatom a kezét, megcsókolhatom, kedveskedhetnék neki mondjuk egy rózsával, minden egyes vele eltöltött idő arany élet lenne nekem, szerintem ettől nincs jobb érzés, hogy boldoggá teheted azt, akit az életben a legjobban szeretsz, és a mosolyával mosolyt csal az arcodra, és ez bearanyozza az egész napodat... Még az elköltözés, iskolaváltáson gondolkodtam, de nem fog miattam a család így dönteni, nem is szeretném. Kicsit a bűntudat gyötör, hogy másnak milyen jó sora van, aki olyan suliba járhat, ahol lányok közelében tud lenni. Szerintem azért sincs önbizalmam, mert kevés lányt ismerek az életemben. Mindent megtennék azért, hogy amikor boldogabban is érezhetném magam. Nem akarom, hogy elmúljanak ezek a tini évek, szerelmes szeretnék lenni igazán, de nem tudom, hol keressem az igazi lányt. Ez minden vágyam, hogy ne legyenek szürkék a hétköznapjaim, és a szabad időmet egy olyan lánnyal tölthessem, akivel igazán tiszta szívből viszonzottan tudjuk egymást szeretni. Igazából még soha sem volt barátnőm, és ha szakítana velem akkor nagyon nehezen tudnám túltenni magam rajta, mert nagyon nehezen engedek el embereket, és nagyon nehezen bízok meg bennük. Már sok több lány keltette fel igazán az érdeklődésemet, de én még senkit sem láttam érdeklődni irántam, lehet, hogy mert csendesebb, visszahúzódóbb, félénkebb, és zárkózottab vagyok, és eltérek az átlagtól, barátaim sincsenek nagyon, elég érzékeny vagyok, inkább hagyom, hogy alázzanak, és nem szólok vissza, mert tudom, hogy semmi értelme (okos enged, szamár szenved...) Viszont épp egy ilyen lányra vágyom, mint amilyen én vagyok. Remélem, hogy meghozná az önbizalmam. Biztos vannak ilyen lányok, de eddig nem találkoztam még ilyennel, és az nagyon elszomorít, hogy az iskolámba nagyon kevés lány van, és nem a normálisok közé tartoznak sajnos, csak egy-kettő közülük, de ők nagyobbak nálam. Nem érzem magam egésznek egy lány nélkül, nem tudok boldog lenni nélküle. A rokonaim is mondják, hogy most kell csajozni, még fiatal vagyok, és én ezt akarom is, de egyszerűen nincsenek a környezetemben rendes lányok, úgy elköltöznék egy városba, ahol remélhetőleg lennének ilyen lányok. Attól félek még, hogyha lenne is egy lány, ami

minden vágyam, akkor a szüleim hogy szólnának ehhez? Ha kérdezik, hogy nem akarok-e barátnőt, mindig kifogásokat találok, hogy nem, majd később, majd ha nagyobb leszek, pedig ez nem igaz. Szégyellős vagyok, vagy ez miért van? Igazából nem merném elmondani se nekik, hogy összejöttem egy lánnyal. Ezen tudnék változtatni valahogy? Hol tudnék találni egy hozzám hasonló lányt? Miért ilyen igazságtalan a sors? Vagy ezek csak túlzott kamaszkori felpezsdült érzelmek, vágyak? 16/F.