Mennyire kell normálisnak maradnom, ha egy lánynak akarok udvarolni?

Semennyire. Olyan lányt kell találnod, akivel önmagad lehetsz, hidd el. Voltak barátnőim, az előző barátnőmön kívül mind, akikkel egy más arcot kellett felvennem, nem igazán voltam önmagam, és a helyzet az, hogy ez azután sem változott, hogy már együtt voltunk, csak esetleg kicsit enyhült. De teljesen önmagam sosem voltam. Az előző barátnőmmel volt ez teljesen máshogy: vele gyakorlatilag az egyetemi gólyatáborban találkoztunk a pályaudvaron indulás előtt, és onnantól elválaszthatatlanok lettünk. Fél órája láttuk meg egymást, és teljesen önmagunk tudtunk lenni egymással azonnal, úgy beszéltünk mint akik már ismerik egymást nagyon jól. Ez annyira így volt, hogy a mellettünk ülő srác, akivel addig a köszönésen kívül nem váltottunk egy szót sem életünkben, az út végénél amikor picit szóba elegyedtünk vele, megkérdezte honnan ismerjük már egymást. Nem hitte el hogy még nem. Mindezt úgy, hogy - azért ezt akkor is láttam - az előző barátnőim mind elképesztően szépek voltak, ő meg nagyon aranyos, és számomra szép, de azért jóval megosztóbb szépség. Ezt csak azért mondom, mert én ebből jöttem rá igazán, hogy nem a címlapra illő kinézetű lányokat kell keresni.

Na, ezzel a lánnyal máris teljesen más dolog volt együtt lenni. Nem volt közel sem annyi vita köztünk, mint bárkivel előtte, az együtt töltött időnek minden pillanatát élveztük, mindketten úgy gondoljuk hogy ez volt életünk legszebb majdnem egy éve. Aztán sajnos el kellett válnunk, mert kiköltözött Amerikába a szüleivel együtt, így pedig nem akartunk inkább szenvedni (bár az én részemről ez nem segített a helyzeten).

Nem akartam ennyit leírni... de ilyen lányt találj te is. Én ha visszapörgethetném az időt, ő lett volna az első barátnőm. Csak vele volt ennyire jó. :)