Ez lehet az oka vagy egyszerűen csak ilyen vagyok?

Apám még nagyon pici koromban itt hagyott minket,és nekem valahogy jó lenne egy fiú (vagy egy apa)aki itt van mellettem,segít,és bízhatok benne,stb. Már volt egy kapcsolatom,(nem sült el valami jól),de akkor valahogy minden olyan jó volt...

Nemtudom ez normális -e,de engem úgymond"megnyugtat"ha valakivel beszélhetek egyes fiúkrol. Csak én vagyok ilyen?

Igazából van egy bátyám de ő már elköltözött,az iskolában meg egy fiú barátom van,de vele csak jót lehet hülyéskedni.Ja és a bátyám amikor itt lakott még akkor folyton csesztetett tehát az se nagyon segített a helyzeten...

Különben lány barátaim vannak,anyukámmal élek,és hiányolom (a)fiút az életemből.

Szóval az lenne itt a kérdés hogy az apám meg ez így összefügg valamilyen módon?