Más is van, aki egyszer magányosnak érzi magát és úgy érzi, kellene egy társ, máskor pedig az ellenkezőjét gondolja?

Ezek a gondolatok felváltva merülnek fel bennem. Egyik pillanatban szeretnék barátot (lány vagyok), másik pillanatban pedig úgy gondolom, tökéletes ez az egyedüllét, úgysem bírná a barátom elviselni a hülyeségeimet vagy épp engem, stb

Más is van így ezzel, vagy én vagyok totál elrontva?

Mindezek mellett nem szeretném elkapkodni sem a szerelem témát, nem akarok feleslegesen kapcsolatot. De ha sosem akarom elkapkodni, akkor 50 évesen is gyakorikérdéseken kérek tanácsot, hogy vajon velem van-e baj, vagy más is ilyen "elromlott".

Emellett például nem tudok ismerkedni, ha először barátok vagyunk és később kialakul valami, akkor okés, de ha már eleve úgy ismerkednék valakivel, hogy mindketten tudjuk, hogy a másikunk párt keres, akkor totál reménytelen vagyok, nem tudok rendesen beszélgetni, stb.

Ha valaki valami értelmeset tud hozzászólni a témához azt megköszönném, most épp kissé valami depressziós korszakom élem, azért is írtam kérdést erről, hátha valaki tud valami biztatót mondani.