Hogyan emlekeztek vissza az elso szerelmetekre?

Az én első szerelmem sokak szerint egy tündérmesébe illő történet, szóval leírom.. :)

Harmadikos voltam amikor új általános iskolába kerültem, a szüleim válása miatt nagyon introvertált voltam, a többiek nem tudták hogy hogyan is barátkozzanak velem... Mindig egyedül voltam, a szünetekben is. Volt egy fiú osztálytársam aki rengeteget beszélt, ő mindig kereste a társaságomat, folyton jött oda szórakoztatni engem. Nagyon irritált, mindig elhajtottam (persze kicsik voltunk), de végül beleszerettem. Éveken át hallgattam róla, majd hatodikban, amikor egyszer közösen fent maradtunk felírni a VAKÁCIÓ-t a táblára, szerettem volna neki szerelmet vallani... megpróbáltam, de nem sikerült. Azzal biztattam magam egész nyáron hogy majd jövőre... Ő viszont nyáron iskolát váltott, kiköltöztek falura s az ottani általánosba kezdett el járni. Nagyon összetörtem, aztán persze továbbléptem, kiskori szerelemként tekintettem rá. Kilencedikes voltam, amikor a középiskola folyosóján elhaladt mellettem egy nagyon ismerős fiú, rájöttem, ő az, és merészen utána köszöntem, ő visszafordult, ő is felismert engem. Elkezdtünk barátkozni, eljött elém és együtt mentünk iskolába, sokszor mentem ki hozzájuk, az anyukáink is nagyon szerették a másikat. 2 év 8 hónapig voltunk együtt, vele vesztettem el, nekem mindenben ő volt az első, ahogy én is neki, az eddigi leghosszabb kapcsolatom vele volt.

Persze eddig szép is a történet, de sajnos mindezek ellenére nem illettünk össze, ott éppen és akkor... Ő nagyon féltékeny volt, már-már betegesen, egy idő után a barátnőimmel sem találkozhattam mert attól fél hogy leszbikus leszek és összejövök velük. Az édesanyja is próbált vele beszélni, hogy nincs oka miért így viselkednie. Én sokszor megbocsájtottam, meg sem tudom mondani mennyiszer ültem le vele beszélgetni a problémákról, próbáltam felnőttként, éretten kezelni ezt az egészet. Voltak mosolyszüneteink, többször is szóba jött a szakítás a vége felé.

Aztán én mondtam ki a végét, ő persze nagyon kiborult..

Nagyon jónak indult, de az időzítés tényleg borzadály volt, a szülei váltak épp, az anyukája és a párja nagyon sokat vitáztak, sokszor mentek szét, az apuk távol volt, neki kellett támogatnia az öccsét is, nagy nyomás nehezedett rá tiniként s ezt rajtam vezette le. Csak én voltam biztos pont az életében, így persze félt, hogy elveszít - ami be is igazolódott.

2015-ben elkezdtünk újra beszélgetni a közös baráti körnek köszönhetően, találkoztunk is, én akkor szakítottam a második barátommal akivel borzalmas volt az egész kapcsolatom. Sokszor vigasztalt, ahogy én is őt, mert ő is túl volt a második párkapcsolatán, ami neki is szintén katasztrófa lett...

Kapott tőlem még egy esélyt, de hatalmasat buktam ismét.

Ha nem lett volna annyira beteges, folyton ok nélkül gyanakvó, ha felfogta volna, hogy én tényleg mellette maradtam volna, akkor lehet még mindig együtt lennénk...

Ezt egyrészt azért is meséltem így el, hogy hátha van valaki, aki a történetem által felismerni a kapcsolatában a még menthető hibákat, s tesznek azért, hogy ne kelljen mindazon átmenniük, amin nekem és az exemnek kellett.

21/L

Nekem furcsa volt az első szerelmem. 9. márciusában egy barátnőmel az ablakból néztünk le az udvarra és rámutatott egy srácra aki tetszett neki, és miközben ránéztem, ő is felnézett és találkozott a tekintetünk. Ha létezik első látásra szerelem, akkor ez az volt. Aztán 10ben egy buliban a barátnőm picit ittasan végre odament hozzá meg a társaságához, és persze húzott engem is magával, és így lassan jóban lettünk. Nagyon keveset beszéltünk egymáshoz, a folyosón se köszöntünk, csak folyton bámultuk egymást. Még abban az évben az évzárón megvárt a kapu előtt, és hazakísért. Teljesen csöndben mentünk hazafelé amikor hirtelen megcsókolt és onnan kezdődött el minden. Elvesztettem a barátnőmet miatta de megérte. Ha a gimnazista éveimre emlékszem, csak ő jut eszembe, annyi minden történt velünk közösen, életem legszebb időszaka volt amíg együtt voltunk. A 3. évfordulónkon szakítottunk, mindeketten külföldre mentünk egyetemre és tudtuk, hogy ez így nem fog működni.

Picit mindha még mindig nem lennék túl rajta, de érthető, együtt fedeztük fel a testünket, együtt próbáltuk túlélni a tinédzserkort, túl sok emlék köt hozzá...

21/L