Mi a francot kezdjek magammal, emberek?

Gyerekek... Nem tudom, hogy kinek ismerős ez, de érdekelne, hogy másnak is így van e a cuccos, amit leírok, vagy nem, szóval kérek véleményeket, plíz :,D

Nos tehát: Tudjátok, új suli, új osztály, új közösség... 9. évfolyam, minden jó (egyenlőre), és van egy srác az osztályomba, aki nekem valamiért már a legelső nap baromira megtetszett. Szimpatikus volt, jófej, meg minden... Csak hogy: már 2 hónapja ismerjük egymást, és még egyszer sem beszéltünk xDD Csak mindig az, hogy azt vettem észre, mintha hátra fele sandítana rám, mert mögöttünk már nem ül senki, és srégen csak én vagyok éppen on, szóval nem tudom... Meg egyszer-kétszer már beszélgetést is kezdeményezett, de bevallom: gyáva szhar voltam, és csak így-úgy sikerült még szót váltani. (Igen, kövezzetek meg, borzalmas wok, tudom)

Szóval... Még nem igazán tudtam vele beszélni, meg semmi, de mintha első látásra szerelem lett volna. Ami nincs, mert köztudott tény, de azért nah xDDD Megtetszett. Azóta is, ahányszor meglátom, vagy ilyenek, szaltót dob a gyomrom, és elkezdek izgulni, meg minden, és úgy utálom ezt. Tudom, hogy semmi esélyem nála, az osztályba annyi szebbnél-szebb, és jobb csaj jár, hogy nekem végképp nincs esélyem nála, szóval bukta :D Sajnos. De nem értem magamat, hogy lehetek ennyire hülye, hogy már pusztán a jelenléte ennyire fellelkesít, pedig aligha beszéltünk még, és nem is értem a gyereket magát... Mindig is utáltam, hogy csak nagyon nehezen oldódok fel, ilyenkor a legszívesebben agyon csapkodnám magam egy lapáttal, hát miért van az, hogy semmi okom kis szerelmes tiniskedni (mert ugyebár azt sem tudom, hogy mi a szerelem, pff), de mégis ilyeneket érzek?! Ez gáz.

Namost... aki megértette értelmetlen monológomat, az kisegítene egy kicsit? xD Elkélne, mert komolyan nem tudom, hogy mi van velem :<

Ja, és a kor: 15/L~