Csak én tartom furának az ilyen kapcsolatokat?

Én nem tartom furának, elfogadom, hogy vannak ilyenek.

De abban tökéletesen igazad van, hogy sokan csak azért maradnak együtt, mert "nem akarnak egyedül megöregedni", közben bőven 30 alatt vannak még.

Én is nehezen léptem ki az első kapcsolatomból, pedig éretlen volt és szörnyű (a kapcsolat is, meg a srác is). Most már egészen máshogy állok hozz, jöjjön, aminek jönnie kell, egy rossz kapcsolatnál rosszabb nem nagyon lehet :) És ha az egyik ki akar lépni, az már olyan jó kapcsolat nem lehet.

Ismerek egy párt, 50 évesen jöttek össze, most épp dúl a lamúr, fiatalodtak is vagy 10 évet mindketten. Ennyit arról, hogy ha nem marad együtt valakivel, egyedül öregszik meg.

És akkor mi van?? Nem kell mindenkinek mással kipróbálni. Talán MUSZÁJ?? Vagy elvárja valaki? Bár bocs, a mai társadalom szinte "elvárja" (egyes körökben), hogy össze-vissza kefélj. Mert hát az nem normális, hogy valaki megvárja a szerelmet, inkább tizenévesen szexel, mert hát "olyan ciki má', ha húszon túl szűz vagy, biztos van valami defekted".

"Hogyan tudják hogy ő az igazi, ha meg sem próbálták mással?"

Vannak olyanok, akik elsőre megtalálják azt, akivel le akarják élni az életüket. És ha ez nekik így jó, akkor áldásom reájuk! Én ismerek is ilyen párt, és nem megszokásból vannak együtt. Ez mért fáj másnak, ha valaki egy ember mellett lehorgonyoz egész életére?

Aki meg csak azért van a másikkal, mert "fél kilépni", vagy "mert így kényelmes", az vessen magára! Mindeki döntse el saját maga, hogy hogy akar élni. Te biztos okosabb leszel náluk, és tökéletes kapcsolatod lesz. :)

Miért kéne elítélni, ha ők szeretik egymást és egymás mellett akarnak élni?

Minek megpróbálni mással akkor? Attól nem lesz okosabb, csak csalódni fog. Most nem attól fogja az ember megtalálni az igazit, hogy van x kapcsolata, azt érezni kell, de tényleg.

Hogy furának tartod ezt a jelenséget, az okés, de miért és milyen jogon ítéled el őket?

Van, akiknél tényleg az a valóság, amit mondanak és valóban együtt öregednek meg. Erről ne feledkezz meg és ne sértsd meg őket, akaratlanul se.

Az viszont tényleg irreális félelem, amikor valaki húsz évesen attól retteg, hogy nem kell másnak, ezért inkább benne marad a langyos pisiben vagy egy kifejezetten gátló, lehúzó, rossz kapcsolatban.

Akikre én is nevetségesnek találok: azok, akik valamiért felsőbbrendűnek érzik magukat, mert hát ilyen gyorsan megtalálták az "igazit". Akár tényleg így van, akár csak egy sz@r kapcsolatot próbálnak mentegetni ezzel. És lenézik azokat, akiknek nem jött össze elsőre vagy egy férfinál/nőnél többel is volt intim viszonyuk. Számomra azért is kifejezetten viccesek, mert magam is megtehettem volna annak idején, hogy kitartok egy semmitmondó, lehúzó kapcsolatban.

Vegyük tudomásul: a kamasz- és ifjúkor leginkább magunk megismerése és az ismerkedések időszaka. Semmi rendkívüli nincs abban, ha nem találja meg rögtön az ember a párját.

De ha mégis úgy hozza a sors valakinek, és tényleg így is van, nem csak egy rossz kapcsolatot álcáz, akkor teljesen indokolatlan a megvetésed.

Az ilyen gyermekkori kapcsolatokban az a jó, hogy borzasztó mély kötődésben élnek a felek. Szinte minden emlékük közös, egymás részei lesznek. Igen, valóban sokszor benne van, hogy csak a megszokás, az állóvíz és a gyermekkori döntések tartják egyben ezeket a kapcsolatokat, ellenben amit te nem tudsz, hogy ez egy idő után MINDEN kapcsolatban eljön! Ezek a kapcsolatok pontosan azért tartanak ilyen sokáig, mert ezek az érvek megadják a motivációt, hogy az emberek DOLGOZZANAK a párkapcsolatukért, azaz megtegyék azt, amit az emberek nem szoktak megtenni, mert azt hiszik a jó kapcsolat magától jön, mivel ha az ember szerelmes, az megold mindent. Az ilyen kapcsolatban élő emberek összecsiszolódnak, megtanulják, értik és ismerik egymást.

Igen, valóban a másik oldalt képviselem, mivel az első barátnőmmel élek és kilenc évet húztunk le együtt lassan. Bennem is felmerültek azok az érzések az elején, hogy mi van, ha csak azért érzem jónak ezt a kapcsolatot, mert nem próbáltam másikat? Mi van, ha később jövök rá minderre, amikor már sokkal fájdalmasabb? Amit azóta megfigyeltem és megtanultam, hogy ilyenkor csak a KÉTSÉG az, ami a hozzád (és korábban hozzám) hasonló embereket mérgezi. A másik kapcsolat sem lesz jobb, ha nem teszed jobbá, de neked ki kell majd próbálni egy pár kapcsolatot, hogy megértsd ezt. Te azt hiszed, hogy majd sok kapcsolat után pontosan érezni fogod, hogy na ő az igazi, a valóság viszont az, hogy nincs igazi, csak nagyon nagy összhang; a kérdés az, hogy vajon lehetséges akkora összhangot kialakítani mással, mint azzal az emberrel, akivel a gyerekkorodban együtt formálódik a jellemed?

Nekem volt olyan haverom, aki pont úgy volt, ahogy te: volt egy nagyon fasza kis barátnője, imádták egymást, de a srácot hajtotta a vére, ő is úgy volt vele, az első kapcsolat úgysem működhet. Az elmúlt öt évben nem talált olyan csajt, akivel annyira jó lenne minden, akit annyira szeretne és tisztelne. Ennek ellenére igaza volt, tényleg tönkre ment volna a kapcsolata, csakhogy nem azért, mert az első kapcsolatoknak kötelező jelleggel tönkre kell mennie, hanem mert a BENNE motoszkáló kétség tette volna tönkre így is, úgy is! Hogy a Mátrixot idézzem: a probléma mindig a döntés. Eldöntöd, hogy együtt akarsz maradni a pároddal, vagy sem. Ha igen, akkor ne gondolkodj azon, hogy van e ennél jobb párkapcsolat, vagy nincs. Ha nem, akkor meg ne magyarázd a bizonyítványt, hanem vállald a felelősséget és lépj tovább!

A másik dolog, amiért tényleg nem szoktam működni az első párkapcsolatok, az az, hogy a helyrehozhatatlan hibákat, amiket elkövetsz az elsőben, a másodikban már kerülni fogod. Azt a hibát el kell követned, a következményeknek fájnia kell; mindez kell ahhoz, hogy ezt megtanuld. Ha megtanultad, többé nem követed majd el, de ez már egy következő kapcsolat malmára hajtja majd a vizet, holott az első kapcsolat is működött volna, ha ott okosabb vagy, azaz mondjuk, ha az lett volna a sokadik párkapcsolat. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam nemrég, amikor nem sok hiányzott, hogy minden tönkremenjen. Én is megtanultam, amit meg kellett, a barátnőm is megtanulta, amit meg kellett. Egy év küzdelem volt, hogy begyógyítsuk a sebeket, amit egymáson ejtettünk, hogy az egymás kárán tanult dolgokat egymás örömére tudjuk kamatoztatni.

Összességében az az igazság, hogy az első komoly kapcsolat semmivel sem rosszabb a sokadiknál, csak mások az erősségei és a gyengéi. A kötődés sokkal mélyebb, a felek számára a csók, a szex mind-mind egyet jelent a másik féllel, így a kettejük közötti kötődés érintetlen és tiszta, cserébe ott a széleskörű tapasztalat hiánya, a kétely. Ha már a sokadik barátnőddel vagy évek óta, akkor mindketten cipeltek egy lelki batyut, tele exekkel, egy ilyen kapcsolatban már nem lesz meg a gyerekszerelem emléke, a közös gyerekkor emléke, cserébe két tapasztalt és vágyódás nélkül élő emberek kerülnek össze, akik már nem kergetnek hiú ábrándokat a még jobb kapcsolatról. A szar párkapcsolat az meg szar párkapcsolat, teljesen mindegy, hogy az első vagy a huszadik, és ezek az emberek sem azért nem látják ezt, mert az első kapcsolatukban élnek. Nem egy (sőt nagyon sok) embert tudnék mutatni, aki a (nagyon) sokadik szar kapcsolatából sem volt képes kilépni, mert nem tudta belátni, hogy az egész egy halom trágya. Hogy mi a korai és mi nem az, szintén nem mérhető egzakt módon (e tekintetben sok mindenben egyetértünk), de már így is annyit pofáztam, hogy elképesztő, ez meg már más téma és erről is baromi sokat tudnék írni, úgyhogy inkább itt fejezem be.

27f