Hogyan kezelnétek az alábbi helyzetet? (egyfajta szerelmi háromszöget)

Van a sulinkban egy lány, akivel az utóbbi egy évben kezdtem jóban lenni: Egy lettem a barátai közül.

Elbűvölően aranyos teremtés, imádom a két szép (módfelett különleges karakterisztikával rendelkező) szemét nézegetni minden egyes beszélgetéskor, az arca meg akár egy modellé; a személyisége viszont sajnos abszolút nem passzol az enyémhez:

Sokkal komolytalanabb nálam. Egy csomó minden érdekli, ami engem nem; ami pedig engem érdekel, az általában őt nem. Egyedül mondjuk az olvasást mondhatnám közös érdeklődésnek, de még az is teljesen más műfajban és témában.

Mindennek ellenére, beszédes lányról van szó, úgyhogy kínos csend igencsak ritkán fordul elő közöttünk. Beszélgetünk a napjáról, életeseményekről, az önbizalmáról, az érzéseiről, a pszichológiai ismereteimről, stb.

Önbizalomhiányos, érzékeny, könnyen sértődős (mindent magára vesz, mert nincs önbizalma), sérülékeny, és érzelmileg kissé labilis lányról van szó, aki mindezek ellenére nagyon szerethető és jószándékú. Nehéz családi háttér áll mögötte. Egyik küldetésem, hogy fentebb tornázzam az önbizalmát egy általam vásárolt önbizalomtanfolyam rendelkezésére bocsátásának segítségével.

A bonyodalom:

Ennek a lánynak nemrégiben lett egy új párjelöltje, akivel egyre jobban kezdenek összejönni. Számomra személy szerint egyáltalán nem szimpatikus a srác, de teljes bizonyossággal állíthatom, akkor sem volna szimpatikus, ha nem lenne semmi köze a lányhoz. Külsőre sem valami tetszetős, egyáltalán nem igényes és ápolt; emellett rendszeresen mond indokolatlan, átgondolatlan dolgokat, és olyan a hanghordozása, mintha állandóan részeg lenne; a lány ennek ellenére mégis azt állította, hogy bejön neki. Komolytalanságuk mértékét figyelembe véve ténylegesen összeillenek, ezt én is belátom.

(Talán elfogult vagyok az udvarló bemutatásával kapcsolatban, talán nem. Ezt nem az én hatásköröm megállapítani. Ami biztos, hogy a véleményemnek van bizonyos mértékű alapja.)

Ezzel nem is volna semmi baj, ha nem éreznék valamilyen szintű szerelmet a leányzó iránt. Ilyesféle érzelmeket táplálok iránta majdnem azóta, mióta megismertem; és annyira, de annyira visszataszító számomra, ahogyan ottvagyunk épp egy baráti társaságban, és ők ketten egymás szemeibe néznek, az arcuk meg alig két centire van egymástól; ahogyan összebújnak, ölelgetik, simogatják egymást. Annyira szívesen lennék inkább én a srác helyében; azokba a szemekbe én szeretnék olyan közelről belenézni, én szeretném őt ölelgetni; de hát ez sajnos nem így működik.

Tudom, hogy lett volna esélyem nála, amíg még szabad volt, – a lány alacsony önbizalma miatt szinte bárkinek lett volna esélye – de nem léptem, mert tudtam, hogy a komolytalansága és az érdeklődési köreink diszjunkt volta miatt nem tudnám olyan komolyan gondolni azt a kapcsolatot, mint amennyire ő gondolna rá.

Alapvetően ragaszkodó, kötődő típus; egyik nagy bánata, hogy mindenki elhagyja őt, mert nem szerethető (Nekem is hónapokba telt, mire barátként meggyőztem afelől, hogy én nem tűnök el, én szívesen töltök vele időt. Tényleg jó hatással volt rám, hogy rendszeresen beszélgettem vele.), és ha párkapcsolatot létesítenék vele, előbb-utóbb én is elhagynám (pl a gimiből való ballagásomkor).

Tudtam, hogy én nem gondolnám annyira komolyan, hogy ezt hosszútávon, évekig folytatni akarjam; olyat meg természetesen semmiképpen sem szerettem volna játszani, hogy barátnőként „használom”, aztán meg eldobom, mint egy rongyot.

Az a lány egy csiszolatlan gyémánt... Egy gyémánt, amit darabokra törnék egy ilyen aljas és önző húzással. Tükörbe sem tudnék nézni utána.

Így hát (komolytalan, de mégis erőteljes) érzéseimet figyelmen kívül hagyva tétlen maradtam. Mire minderre rájöttem, már barátok voltunk, és szerettem is vele napi szinten beszélgetni.

Most pedig, hónapokkal később, jött ez az ember, aki (számomra) antipatikus volta ellenére tényleg igyekszik a tenyerén hordozni a lányt, és ő is csak jót akar neki, de akkor is... Olyan fájdalmas néznem őket együtt, ahogy szeretik egymást. Próbálok úgy hozzáállni; hogy a lány végre talált magának egy párt, aki megbecsüli őt, és rajong érte, és ennek örülnöm kellene; csak hát az érzések nem így működnek. Bevallom, abból a szempontból is irigy vagyok kicsit rájuk, hogy nekik van valakijük, akit szerethetnek, nekem meg nincs.

Nem is volna semmi bajom ezzel, ha nem kellene néznem időnként. Nemrég voltunk egy egynapos közös kis hatfős programon, és utána este, illetve másnap is nagyon magam alatt voltam. Legnagyobb valószínűséggel nem ez lesz az egyetlen ilyen alkalom.

Én 11.-es gimnazista voltam idén, tehát jövőre ballagok, a lány pedig 10.-es. Egy évet kellene még egy ilyen helyzetben kibírom, ha szeretném elkerülni az alábbi két lehetőség közül mindkettőt:

1.) Az őszinte vallomásomból, majd távolságtartó magatartásomból adódó kínos találkozásokat a suli területén.

2.) Azt, hogy a lány színlelt/ismeretlen okok miatt veszítse el személyemben egy jóbarátját. (Tehát nem lennék vele őszinte, egyszerűen csak megszűnnék keresni a társaságát, ő pedig nem is értené, hogy miért. Ennek következtében a lány gondolatai: „Megint csak mindenki elhagy engem. Megint csak megbíztam valakiben, aki itthagyott. Teljesen értéktelen vagyok. Stb. Stb.”. Talán még a depressziója is kiújulna.)

Ha a szerelem nem szűnik meg idővel, a helyes döntés, úgy gondolom, az lenne, hogy nem változik semmi: barátja maradok, fejlesztgetem az önbizalmát még egy éven át, és alkalomadtán visszanyelem a hányásom, amikor a (leendő) párjával együtt látom; aztán meg ballagás utáni nyáron szépen elmesélném neki az igazságot, és nem találkoznék vele többet. --> Így nem hagynám értetlenségben, talán még meg is értené a helyzetemet, és az önbizalmának, illetve az önmagáról alkotott képnek sem lenne ártalmára az, hogy „Na ez a srác is reménytelenül belém szeretett.”.

Mindezt azonban kb senkivel nem tudom megbeszélni a környezetemben; ezért is írom ki ide, hogy bárki véleményezhesse, aki annak tetemes méretének ellenére volt olyan türelmes, hogy elolvasta ezt a szöveget. Minden választ előre is nagyon szépen köszönök.

(Kevés barátom van, mert a környezetemben lévő emberek egytől egyig mind különböznek tőlem érdeklődés és személyiség terén legalább annyira, hogy haverságnál többre ne jussak velük. Sajnos nincs olyan kiterjedt szociális hálóm, hogy magamfajta embereket tudjak találni. Abban reménykedem, ez az egyetem alatt majd megváltozik.

Felszínes haverságokból van egy rakással, meg van néhány jobb haverom is, de így jobban belegondolva, jelenleg lényegében a lány az egyetlen barátom... Elég gáz helyzet.)

A szerelem mennyi idő elteltével múlik el?

Ki mit tenne a helyemben?

Éltetek már át hasonló helyzetet?

Kérlek titeket, legyetek megértőek, kedvesek és támogatóak, még ha talán nem is vagyok kifejezetten szimpatikus minden válaszoló számára. Szeretem elkerülni az internetes ellenségeskedést.

(Az illedelmesen megfogalmazott építő kritika nem ebbe a kategóriába tartozik. Az jöhet ezerrel.)